7. Pánikroham

AZ EGÉSZ TESTEM ELERNYEDT EDWARD KARJAIBAN; elárasztott a gyógyulást magával hozó végtelen nyugalom. Lehunyt szemmel élveztem a lelkemben szétterjedő csodálatos biztonságérzetet.

Olyan volt, mintha egy láthatatlan burok ölelne körbe kettőnket. Megszűnt számunkra a külvilág. A béke, amit a közelsége jelentett, egyszerűen leírhatatlan.

Edward selymesen lágy hangja rántott vissza a valóságba, – gyengéden simogatta meggyötört lelkemet – bizonyítva, hogy újra velem van.

- Charlie most fordult be az utcába. – mondta feszült hangon. – Ha elaludt, visszajövök. – ígérte a hajamba csókolva.

NE! – pánikoltam azonnal, felkapva a fejemet. – Ne, kérlek, ne hagyj itt! – suttogtam rémülten aranyszín szemeibe nézve, a fájdalom könnyei elhomályosították a látásomat.

- Bella! Nem hagylak magadra! Soha többé! – mormolta, gyengéden végigsimítva az arcomon. – Esetleg… Elbújhatok addig? – nézett rám cinkosul.

- Igen. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Egyetlen pillanatot sem voltam hajlandó nélküle eltölteni, magam mellett akartam tudni. MINDÖRÖKRE!!! A közelemben kellett lennie, a látóteremben kellett maradnia. Ez számomra jelenleg létszükséglet, akár az oxigén, amit belélegeztem.

A bejárati ajtó nyikorgását meghallva összeszorult a mellkasom, tudva, hogy vége a boldog nyugalomnak. Következhet a feszült izgalom, a fájdalmas hiányérzet, amit számomra most az Edwardtól való távollét jelent. Hiába marad a házban, akkor is kikerül a látóteremből, én pedig még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt elviseljem.

- Nemsokára feljön hozzád. – mondta elrévedve, arcán gyötrődés tükröződött. Tudtam, hogy Charlie gondolatait figyeli, és amit hall nem éppen kellemes számára. – Amint kilép a szobából, visszajövök. – ígérte, apró csókot lehelve a homlokomra.

Lágy szellőt éreztem az arcomon. Mire feleszméltem, Edward már nem volt mellettem. Eltűnt. A szívem hevesen dübörögni kezdett, a pánik lassan átvette az uralmat az elmém felett.

- Bells?! – hallottam meg Charlie szigorú hangját az ajtóm elől egyetlen határozott kopogás kíséretében. – Bejöhetek? – kérdezte reménykedve.

- Persze, Apu! – válaszoltam, a kezemet a mellkasomra szorítva, próbálva a szívemet benne marasztalni.

Charlie kitárva az ajtómat gyanakvóan pillantott körbe a szobámban.

- Öhm. – köszörülte meg a torkát, öklét a szájához emelve, lehunyt szemekkel, próbálva rendezni kemény arcvonásait. – Jól vagy? – érdeklődött aggódó tekintettel, miközben leült mellém az ágyra.

Ugyanazt a kétségbeesést, fájdalmat és tehetetlenséget véltem felfedezni az arcán, amit akkor láttam rajta, miután Edward… elhagyott. A szörnyű emlék hatására megfeszült az egész testem.

- Igen. – feleltem rekedtes hangon.

- Volt itt? – kérdezte bizalmatlanul összeráncolva a homlokát.

Természetesen egyértelmű volt, hogy kire is gondol.

- Nem. – vágtam rá határozottan, villámló tekintettel nézve rá. – De számomra jót tenne a jelenléte. – mondtam rosszallóan.

- Bells! – szűkítette össze Charlie a szemeit, mialatt az arca paprikavörössé vált. – Nem való hozzád. Jobbat érdemelnél. – zárta ökölbe a kezét dühösen.

- Apu! – mondtam szigorúan, a hangomból mérhetetlen düh áradt. – Te ezt nem tudhatod! Csak én tudhatom, mi a jó nekem! – méltatlankodtam.

Charlie-n a döbbenet jelei hirtelen mutatkoztak meg.

- Te… még… olyan fiatal vagy! – dörmögte zavartan az orra alatt, lehajtott fejjel.

Ritkán beszéltem így vele, vagyis csak azóta, mióta Edwardot eltiltotta tőlem. Mindenki jobban akarta tudni nálam, hogy mi a jó nekem, kezdve Edwarddal, aki emiatt hagyott el azon a végzetes szeptemberi napon, a véleményemmel, az akaratommal mit sem törődve. Nem vagyok hajlandó többé senkinek sem megengedni, hogy helyettem döntsön. Ez az én életem!

- Apu! – húzódtam közelebb hozzá, próbálva megőrizni az önuralmamat, elnyomva magamban a jogosnak ítélt felháborodásomat, megértő hangot megütve. – Tudom, hogy fiatalnak tartasz. Igen, igazad van. Fiatal vagyok. De! Tisztában vagyok vele, mi a jó nekem. Bízz bennem! – kértem, reménykedve a pártfogásában. – Edward… - sóhajtottam halk megkönnyebbüléssel inkább magamnak, mint Charlie-nak, ahogy arra gondoltam, itt van a közelben, és kihallgatja a beszélgetésünket.

Más körülmények között nagyon is dühös lennék Rá ezért, de most cseppet sem bántam. Örültem, hogy figyel engem, mint egy láthatatlan védelmező, már jelenlétének a tudata is belső nyugalommal tölti el sajgó lelkemet.

- Edward… - kezdtem bele újra az előző mondatba, mintha azon gondolkodnék, hogyan folytassam, bár nagyon is jól tudtam, mit akarok Charlie tudomására hozni. Csupán Edward ittlétén való töprengésem miatt vesztettem el egy pillanatra a beszélgetés fonalát. – nem akart engem megbántani. – ráztam meg a fejem, feszülten figyelve Charlie reakcióját.

Az arcvonásai megfeszültek, de nem mondott semmit.

- Akármennyire is fájdalmas volt számomra a… – nyeltem egy nagyot, megérezve a folyton visszatérő hatalmas gombócot a torkomban. – a… sza…kí…tás… – ejtettem ki ezt a förtelmes szót kínzó gyötrelmek közepette. - utáni hat hónap, én örülök, hogy visszajött. – bólintottam határozottan, szigorú pillantást vetve Charlie-ra. – Így volt megírva. – suttogtam elmerengve.

Efelől teljes mértékben meg voltam győződve. Ahogy Rómeó és Júlia sorsa is meg volt írva, úgy a mi sorsunk is valahol… egy égi könyvben ki volt jelölve. Összetartoztunk! Ehhez kétség sem férhet!

- Miket beszélsz, Bells? – nevetett fel Charlie öblösen, mintha csak egy jó viccet mesélnék neki. – Javíthatatlanul romantikus vagy, akárcsak Reneé. – csóválta meg a fejét.

- Ebben tévedsz! – bámultam ki az ablakon, elcsípve a nap utolsó, legfényesebb sugarainak játékát a fák lombjai között.

„Alkonyat van megint!” – jutottak eszembe Edward szavai, amelyeket a tavalyi iskolabálon mondott nekem. „Újra vége van valaminek.” Igen, vége van a szenvedésnek, a sok átsírt éjszakának, a boldogtalan, keserű napoknak, amelyeket nem tudtam, hogyan éljek túl Nélküle.

Magamon éreztem Charlie fürkésző tekintetét.

- Tudom, hogy nehéz megbocsátanod Edwardnak, amit tett. – mondtam megértően, még mindig a lassan félhomályba burkolózó tájat kémlelve. – De ez elsősorban rajtam múlott. Elsősorban nekem kellett megbocsátani neki, amit én meg is tettem. Egyszer már beszéltünk erről. – szegeztem rá hirtelen a tekintetemet számon kérően, mire elfordult tőlem.

Nehezen, fújtatva vette a levegőt. Ebben a pillanatban úgy hatott, mint egy felbőszült bika, aki éppen a tömegbe készül rontani vagy legálabb is a torreádornak.

- Nem is értem, hogy voltál rá képes. – morogta.

- Apu! – szólítottam meg olyan hangon, mint ahogyan nevelő szándékkal egy durcás kisgyereket szokás. – Elmagyaráztam, hogy Ő meg én… hogy egymáshoz tartozunk. Ezen senki és semmi nem változtathat! Te sem! – jelentettem ki harciasan. – Ahol én vagyok, Ő is ott lesz! Edwardot is kapod velem együtt, akár akarod, akár nem! – mondtam elszántan, megerősítve a korábbi szavaimat.

Az Edwarddal kapcsolatos elhatározásomban, hogy hozzá akarok tartozni – többé nem állt szándékomban – meginogni, bármi történjék is.

- Félre ismered Őt. – kezdtem a fejemben már összeállt védőbeszédbe, tisztában voltam vele, hogy ügyesen kell csavarnom a szavakat, ha meg akarom győzni a forksi törvény legfőbb őrét egy általa vélt bűnös, ártatlanságáról. – Edward sosem akart szándékosan fájdalmat okozni nekem. Csak azt tette, ami az adott helyzetben a legjobb megoldásnak tűnt mindkettőnk számára.

- Számára! – mondta gúnyosan.

- NEM! – vágtam rá azonnal, szinte kiabálva. – Számunkra! – biccentettem nyomatékosításként.

Charlie mellkasát – a megadás jeleként – hatalmas sóhaj hagyta el, én pedig egy utolsó, az áhított győzelmet jelentő támadásra szántam el magam – önzetlen apai szívére próbálva hatni – meggyőződése ellen.

- Apu! Számomra mindig is Ő volt, és lesz az igazi. – suttogtam, lágyan kiejtve a szavakat, amelyek megérintették a lelkemet. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy fiatal vagyok még, hogy ilyen kijelentést tegyek, de hidd el, nagyon is tisztában vagyok vele, miket beszélek.

Charlie gyengéd tekintettel nézett a szemembe. Biztosra vehettem, hogy nyert ügyem van, hogy sikerült elbizonytalanítanom elhamarkodottan meghozott ítéletében.

Ő ebből a szempontból más volt, mint Reneé, Charlie mindig is hitt az első látásra szerelemben, a mindent elsöprő érzelmekben, – hiába is igyekezett az ellenkezőjét elhitetni velem, én nagyon is átláttam rajta – annak ellenére, hogy kettőjük kapcsolata nem végződött happy enddel.

- És… Öhm. – köhintett az öklébe. Látszott rajta, hogy habozik befejezni a mondandóját. – Mi van Jake-kel? – hadarta maga elé, felém sandítva.

Az arcom azonnal lefagyott, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

- Mi lenne? – kérdeztem érzelemmentes hangon. Tudva, hogy Edward hall minket, nem akartam feszegetni ezt a témát.

- Volt köztetek valami. – motyogta zavartan.

Nem igazán tudta megemészteni, hogy a kicsi lánya fiúzik. Ezzel a gondolattal még mindig nem sikerült megbarátkoznia.

- Nem. Nem volt. – dünnyögtem mérgesen.

„Muszáj nekünk éppen Jakobról beszélnünk?” – dühöngtem magamban. Most Edwardról és rólam van szó. Nem is értem, hogyan jön Jake a képbe. – húztam el a számat.

- Meg… akartam… próbálni. – hebegtem magam elé. – De sosem lettem volna képes Jake-et úgy szeretni, mint Edwardot. Jake a legjobb barátom, aki kiállt mellettem a bajban, amikor nagy szükségem volt… egy igaz barátra. – jelent meg lelki szemeim előtt az én személyes napon, fülig erő mosollyal az arcán. – De aztán elárult, mert ki nem állhatja Edwardot. – mondtam dühösen, mire az idilli kép azonnal megsemmisült az elmémben.

- Más is így van ezzel. – nevetett Charlie.

- Apu! – pirítottam rá, a vérem már rég az arcomba tódult, de most a harag, és nem Edward jóvoltából.

- Oké! Oké! – állt fel az ágyról, kezeit védekezőn maga elé tartva. – Megértettem. – adta meg magát, függőben hagyva a mai beszélgetésünket, kisétálva a szobámból.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor Charlie becsukta maga mögött az ajtót, mert ez egyet jelentett Edward szoros testközeli, megnyugtató jelenlétével.

Újra megéreztem a gyenge szellőt az arcomon, s megkönnyebbülten ernyedt el testem feszült tartása. Még ez a röpke egy-két perc is nélküle, kezdett rémülettel eltölteni. Hiába tudtam, hogy ott van a közelemben, ha kikerült szemeim hatósugarából szörnyen éreztem magam még mindig.

Edward gyengéd pillantással fürkészte az arcomat, miközben leült velem szemben az ágyra. Kisimította egy tincsemet az arcomból, mialatt csodálatos aranyfényű borostyán tekintetével bűvöletben tartott. Fájdalmat véltem felfedezni az arcán, amit jól tudtam, hogy a szavaim okoztak. Tisztában voltam vele, hogy most meg kell győznöm, hogy jól tette, hogy visszajött, és újra az életem részévé vált.

A szívem kihagyott egy másodpercre, majd eszméletlen sebességgel dübörögve pumpálta a véremet az ereimbe. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, igyekeztem az ájulás határáról visszatérni.

„Soha többé! Soha többé nem hagyhat magamra! Soha! Soha többé!” – zakatolt a fejemben a szívdobogásom ütemére, vakító fény robbant az agyamban, majd hirtelen minden elsötétült.