5. Tisztulás

AJKAIMAT ERŐSEN RÁNYOMTAM EDWARD AJKAIRA; miközben ismét könnycseppek gördültek végig az arcomon. A fájdalom lassan kezdett megszűnni. Az ütés a mellkasomon, a tátongó űr szélei már csak tompán sajogtak. Jelezve a gyógyulás egy újabb fázisát.

Vele akartam lenni. Szorosan átölelni, és átadni magam a boldog tudatnak, hogy újra velem van, hogy ismét egész vagyok általa.

Ha szerettél is valaha; sosem szerethettél úgy, ahogyan én. Nem vagyok képes szavakkal kifejezni, hogy mennyire szeretem Őt. Edward számomra többet jelentett az első szerelemnél, az első csóknál vagy bármi másnál, amit – egy tinédzser lány életében az első fiújának – jelentenie kellene.

Nekem Ő, minden volt. Minden. Az univerzum közepe. Olyannak éreztem, mint talán, a farkasok számára a bevésődés. Nem létezett már más. Senki más. Csak Ő lebegett lelki szemeim előtt. Tökéletes Adonisz teste, csodaszép aranyszín szeme, gyönyörű arca, de ezek csak az emberek többségének számító külsőségek.

Jake egyszer azt kérdezte, hogy„…azért, mert jól néz ki” vagy, mert „van pénze”. NEM! Csak annyi, hogy tökéletes volt, minden porcikája… de én nem ezért vagyok vele, nemcsak ezért! Neki volt a legszebb, leggyönyörűbb „lelketlen” lelke, akivel eddigi életemben találkoztam! Az, hogy mi történt a múltjának egy sötét időszakában, nem számított! Nekem nem! Valahogy nem tudtam ezeket, a lényeket, főleg Őt gonosznak hinni. Igen, voltak köztük, akik emberi vért ittak. De az emberek nem követnek el gyilkosságot? Nem lopnak? Nem hazudnak? Ezeket a lényeket is Ő teremtette. Nem Sátán. NEM!

Edward nem tolt el magától, hagyta, hogy a nyelvemmel megízleljem édesen hűvös ajkait. Arcát két tenyerem közé fogva csókoltam Őt. Felnyögött, amikor finoman az alsó ajkát kóstolgattam.

Homlokomat homlokához érintettem, nyakát átkarolva. Nagyot sóhajtottam, szemeimet erősen lehunyva. Ennek hatására újabb könnycseppek buggyantak ki belőlük.

„Mikor apadnak végre ki teljesen azok az átkozott könnycsatornák?” – dühöngtem magamban. Bosszantott, hogy nem vagyok képes összeszedni magam, hogy csak kínzom Edwardot ahelyett, hogy átadnám magam az örömnek, és boldogan ölelném, csókolnám Őt.

- Ne haragudj! – suttogtam.

- Semmi baj, kedvesem! – mondta lágyan, hűs tenyerével végigsimítva az arcomon. – Megértelek!

„Jaj, csak ezt ne!” A megértése, a kedvessége újabb bűntudat hullámot keltett bennem, és az agyamban zakatolni kezdett, hogy mennyire kegyetlen is vagyok.

- Edward… én…

Vadul kifújtam a levegőt, majd távolabb húzódva tőle az ablak felé fordultam.

„Remek! Még az ég is velem zokog!” – húztam el a számat, ahogy megláttam a hatalmas esőcseppeket. Úgy esett, mintha dézsából öntenék.

Edward felnevetett. Félreértve a szájhúzásomat.

- Még most sem vagy oda az esőért, igaz? – kérdezte mosolyogva, miközben eltűrte a fülem mögé a hajamat.

- Nem. Nem vagyok. – válaszoltam, de kikívánkozott belőlem az igazság. – De most különösen nem. Tudod, arra gondoltam, hogy az ég is követi az én nevetséges példámat. – sütöttem le a szememet.

Értetlen pillantást vetett rám, felhúzva az egyik szemöldökét.

- Úgy értem, hogy az ég is zokog, ahogyan én. Pedig egyikünknek sincs igazán oka rá.

- Buta Bella! – mormolta. – Igenis van rá okod. Ha fél éve, amikor abban az állapotban megtaláltak az erdőben,… – csuklott el a hangja, és fájdalommal teli arccal meredt maga elé. Feltételezem, ezt Charlie fejében láthatta. – …visszajövök, és elmondom, hogy az egész aljas hazugság volt, hogy bolond módon azt hittem, ezzel jót teszek veled. Pedig csak az ellenkezőjét értem el. Alice megmondta. De szokás szerint nem vettem tudomást róla. Az agyad nem úgy működik, ahogyan a többi emberé. Hogy is gondolhattam, hogy ebben hasonlítasz bármelyikükre is,… hogy képes leszel elfelejteni…

Az álla alá nyúltam, felemelve a fejét, hogy a szemébe nézhessek. A pupillái kitágultak, még mindig igyekeztek elfedni a csodás aranyfolyamot, amiben fekete hullámok kavarogtak.

- Ebben tökéletesen működik az agyam. – suttogtam. – Edward, számomra te vagy az egyetlen, te vagy az igazi! Sosem lehetne más. Ha nem jöttél volna… – akadt meg a szó a torkomon a gondolatra. – …vissza, én akkor sem tudnék SOHA mást úgy szeretni, mint téged.

- Már tudom. Már tudom, hogy összetartozunk. – mosolyodott el halványan egy pillanatra. – Ha már az elején távol maradok tőled… talán,… de nem volt hozzá erőm.

- Ezt a játékot ketten játsszák. – figyelmeztettem. – Én sem maradtam távol tőled. – somolyogva sandított rám, erre a kijelentésemre. – Tudom, tudom. Rosszul működik az agyam. – fontam össze mindkét karom a mellkasomon durcásan.

Ezzel elértem, amit akartam, mert Edward hangosan kacagni kezdett, mire én is elmosolyodtam.

- Kérhetek valamit? – motyogtam magam elé.

- Bármit. – bólintott mosolyogva.

- Szeretnék hozzád bújni. Szeretném, ha most nem kellene tudomást venni arról, hogy átfagyhatok. – húztam el a számat.

Meglepően könnyedén közöltem vele a kívánságomat. Más körülmények között már pipacsvörös lennék.

- Szeretném érezni… biztosan tudni, hogy itt vagy velem. – suttogtam.

Edward egyik karjával a térdeim alá nyúlt, a másikkal átfogta a derekamat, majd felállt. Az ágy jobb oldalához sétált, gyengéden ráfektetve engem.

- Mindjárt jövök. – mormolta, miközben lágy csókot lehelt a homlokomra.

Egy fénycsóvát fogtam fel csak az egészből, mire feleszméltem Edward már ismét az ágy mellett állt egy fehér, kötött garbóban. Istenien állt rajta.

„Hát persze! Jól ismerte a házat, miért nem lepődök meg, hogy Charlie szekrényének tartalma sem titok előtte.” – mosolyogtam magamban.

Ismét cikázott a fény, a következő pillanatban pedig már mellettem feküdt a tökéletes Adoniszom, kitárva felém a karját.

Közelebb csúsztam hozzá, majd a mellkasára hajtottam a fejem. Nagyot sóhajtottam.

Annyira csodálatos érzés volt érezni Őt. Melegség áradt szét az eddig sajgó testemben, és sebesült lelkemben.

- Szeretlek! – suttogtam, ahogy átkaroltam a mellkasát.

- Szeretlek! – mondta lágyan, csókot lehelve a hajamba.

Lenyúltam az ágy végében heverő takaróért, majd magunkra húztam. Edward segített mindkettőnket betakarni.

- Köszönöm! – sóhajtottam. – Köszönöm, hogy közel lehetek hozzád így.

- Bármikor, amikor csak szeretnél. – ígérte.

- Már nem féltesz, hogy jégkocka lesz belőlem? – kuncogtam.

- Majd olvasztásra állítom a mikrót. – suttogta a hajamnak. – Bár azt még nem találtam ki, hogy hogyan teszlek bele.

Felemeltem a fejem a mellkasáról, és a szemébe néztem. Most a lágy aranyfolyam selymesen folydogált. A pupillái visszahúzódtak sziget méretűekre.

- Te leszel a baltás gyilkos. Felaprítasz apró jégkásává, és úgy. – vontam vállat nevetve.

Ravasz pillantást vetett rám.

- Menekülj! – suttogta vészjósló hangon.

Azonnal felpattantam az ágyról, amilyen gyorsan csak tudtam, közben mindvégig fogva tartottam a tekintetét. Egyik karja a feje alatt pihent, a másikkal úgy csinált, mintha a pulcsiban megélezné a körmeit, majd maga elé tartva nézte őket. Ajkai szegletében ott ült a félmosoly, de ez most más volt. Most a vadász mosolygott az áldozatra.

Hirtelen az ajtó felé fordultam, és ha lett volna rá időm, akkor futásnak eredek, de abban a pillanatban Edward már el is állta az utam.

Megköszörültem a torkomat.

- Ez így nem ér! – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon, egyik lábammal a padlón dobolva, rosszalló pillantást vetve rá.

- Ilyen a természetem. – lehelte.

Selymes, angyali hangja megbénított.

- Na persze! – morogtam.

Egyik karjával az ajtófélfának támaszkodott,… ismét megvizsgálta a körmeit, majd vetett rám egy ravasz pillantást. Ebben a pillanatban egy rókához tudtam volna hasonlítani. Olyan volt, mint azok a fondorlatos rajzfilmhősök. De persze tőlük nem kezdett el a szívem vadul dübörögni, megpróbálva átszakítani a mellkasomat. De Tőle igen.

Nagyot nyeltem.

Szemei bűvkörében fogva tartva ereszkedett vadászpózba.

- Nem mered! – csóváltam meg a fejem kikerekedett szemekkel.

- Te csak azt hiszed! – mormolta, majd felmordult, megvillantva hófehér fogait.

Vadul zihálni kezdem, a hátam mögé pillantva. Mikor visszafordultam Edward elrugaszkodott a padlóról, és felém repült a levegőben. A következő pillanatban már a derekamon éreztem hűvös tenyerét. A másik kezét előre nyújtotta a levegőben.

„Mintha csak Szuperman-nel repülnék!” – mosolyodtam el a gondolatra. Mellette a Kripton szülötte, csak egy átlagos, hétköznapi pasas!

Fel sem fogtam, hogy már az ágyon vagyunk. Edward úgy repített oda minket, hogy a levegőben előretartott kezével megkapaszkodott az éjjeliszekrényben. Persze igyekezett nem kárt tenni benne, több-kevesebb sikerrel. Keresztben feküdtünk, tökéletes „isten” testével fölém tornyosult. Vigyázott, hogy ne nehezedjen rám, így is kicsit besüppedtem a puha matracba.

Tudtam, hogy kapálózni semmi értelme, mert ezt már nem először játszotta el velem. Ehelyett felnyúltam mindkét karommal a fejem fölé, megmarkolva a párnát, és püfölni kezdtem vele Edwardot, amennyire csak engedték a korlátaim.

- Hé! – nevetett.

Majd lefordulva rólam, hanyatt feküdt. Nekem több se kellett. Feltérdeltem, és egyre jobban ütlegeltem rögtönzött fegyveremmel.

A tollak szállingózni kezdtek, rámutatva, hogy egy vámpír ellen nem a legjobb fegyvernemet választottam.

- Még kárt teszel szegény párnában. – kuncogott.

- Te! – kiáltottam rá játékosan, majd jól fejbe vágtam.

- Na, várj csak! – szűkítette össze mosolyogva a szemeit.

Olyan gyorsasággal kapott el, és tepert le az ágyra, hogy az agyam ismét elvesztette a szemem felett az irányítást. Kellett néhány másodperc, hogy újra visszanyerje.

Mindketten nevettünk.

- Ejnye, Miss Swan! Ez nem méltó viselkedés egy olyan ifjú hölgyhöz, mint Ön. – duruzsolta félmosollyal az arcán.

- Mr. Cullen. Egy úriemberhez sem éppen méltó így leteperni egy ifjú hölgyet. – válaszoltam az orrára koppintva.

A szemeiben az aranyfolyam kitisztult. A tekintete végre mosolygott. Ajkait lágyan az enyémekhez érintette. Átkaroltam a nyakát, és átadtam magam a felhőtlen boldogságnak.

Tudtam, hogy még lesznek könnyek, melyek kimossák a megmaradt, bennem rejtőző, ideiglenesen elszunnyadó fájdalmamat. De ebben a percben nem akartam erre gondolni.

Edward hűvös nyelvét végigsiklatta mindkét ajkamon. Zihálva kapkodtam levegő után, a szívem vad vágtába kezdett, éreztem, hogy az arcom kipirul. Újra éltem!

Ajkaim elnyíltak, és megéreztem Edward nyelvét a számban az enyém után kutatva. Kétséggel követtem minden mozdulatát. Nyelveink lassan keringőztek. Nem kapkodtunk. Átadtuk magunkat a mennyei érzésnek.

Edward belemordult a csókunkba.

Végre teljes valójában magaménak tudhattam Őt. Ismertem minden rezdülését, minden rejtett gondolatát, minden titkát.

Összetartoztunk. MINDÖRÖKRE!

Ha a valódi, igaz szerelem kopogtat az ajtódon, tárt ki a szíved, és kövesd, mert ha nem teszed elveszted lényednek lényegét, amit visszaszerezni sosem lesz esélyed.

Én megkaptam az esélyt ott, az óratorony alatt, abban a sikátorban, és többé nem hagyom elveszni a tökéletes mesebeli lényemet, a másik felemet.