7. Pánikroham

AZ EGÉSZ TESTEM ELERNYEDT EDWARD KARJAIBAN; elárasztott a gyógyulást magával hozó végtelen nyugalom. Lehunyt szemmel élveztem a lelkemben szétterjedő csodálatos biztonságérzetet.

Olyan volt, mintha egy láthatatlan burok ölelne körbe kettőnket. Megszűnt számunkra a külvilág. A béke, amit a közelsége jelentett, egyszerűen leírhatatlan.

Edward selymesen lágy hangja rántott vissza a valóságba, – gyengéden simogatta meggyötört lelkemet – bizonyítva, hogy újra velem van.

- Charlie most fordult be az utcába. – mondta feszült hangon. – Ha elaludt, visszajövök. – ígérte a hajamba csókolva.

NE! – pánikoltam azonnal, felkapva a fejemet. – Ne, kérlek, ne hagyj itt! – suttogtam rémülten aranyszín szemeibe nézve, a fájdalom könnyei elhomályosították a látásomat.

- Bella! Nem hagylak magadra! Soha többé! – mormolta, gyengéden végigsimítva az arcomon. – Esetleg… Elbújhatok addig? – nézett rám cinkosul.

- Igen. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Egyetlen pillanatot sem voltam hajlandó nélküle eltölteni, magam mellett akartam tudni. MINDÖRÖKRE!!! A közelemben kellett lennie, a látóteremben kellett maradnia. Ez számomra jelenleg létszükséglet, akár az oxigén, amit belélegeztem.

A bejárati ajtó nyikorgását meghallva összeszorult a mellkasom, tudva, hogy vége a boldog nyugalomnak. Következhet a feszült izgalom, a fájdalmas hiányérzet, amit számomra most az Edwardtól való távollét jelent. Hiába marad a házban, akkor is kikerül a látóteremből, én pedig még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt elviseljem.

- Nemsokára feljön hozzád. – mondta elrévedve, arcán gyötrődés tükröződött. Tudtam, hogy Charlie gondolatait figyeli, és amit hall nem éppen kellemes számára. – Amint kilép a szobából, visszajövök. – ígérte, apró csókot lehelve a homlokomra.

Lágy szellőt éreztem az arcomon. Mire feleszméltem, Edward már nem volt mellettem. Eltűnt. A szívem hevesen dübörögni kezdett, a pánik lassan átvette az uralmat az elmém felett.

- Bells?! – hallottam meg Charlie szigorú hangját az ajtóm elől egyetlen határozott kopogás kíséretében. – Bejöhetek? – kérdezte reménykedve.

- Persze, Apu! – válaszoltam, a kezemet a mellkasomra szorítva, próbálva a szívemet benne marasztalni.

Charlie kitárva az ajtómat gyanakvóan pillantott körbe a szobámban.

- Öhm. – köszörülte meg a torkát, öklét a szájához emelve, lehunyt szemekkel, próbálva rendezni kemény arcvonásait. – Jól vagy? – érdeklődött aggódó tekintettel, miközben leült mellém az ágyra.

Ugyanazt a kétségbeesést, fájdalmat és tehetetlenséget véltem felfedezni az arcán, amit akkor láttam rajta, miután Edward… elhagyott. A szörnyű emlék hatására megfeszült az egész testem.

- Igen. – feleltem rekedtes hangon.

- Volt itt? – kérdezte bizalmatlanul összeráncolva a homlokát.

Természetesen egyértelmű volt, hogy kire is gondol.

- Nem. – vágtam rá határozottan, villámló tekintettel nézve rá. – De számomra jót tenne a jelenléte. – mondtam rosszallóan.

- Bells! – szűkítette össze Charlie a szemeit, mialatt az arca paprikavörössé vált. – Nem való hozzád. Jobbat érdemelnél. – zárta ökölbe a kezét dühösen.

- Apu! – mondtam szigorúan, a hangomból mérhetetlen düh áradt. – Te ezt nem tudhatod! Csak én tudhatom, mi a jó nekem! – méltatlankodtam.

Charlie-n a döbbenet jelei hirtelen mutatkoztak meg.

- Te… még… olyan fiatal vagy! – dörmögte zavartan az orra alatt, lehajtott fejjel.

Ritkán beszéltem így vele, vagyis csak azóta, mióta Edwardot eltiltotta tőlem. Mindenki jobban akarta tudni nálam, hogy mi a jó nekem, kezdve Edwarddal, aki emiatt hagyott el azon a végzetes szeptemberi napon, a véleményemmel, az akaratommal mit sem törődve. Nem vagyok hajlandó többé senkinek sem megengedni, hogy helyettem döntsön. Ez az én életem!

- Apu! – húzódtam közelebb hozzá, próbálva megőrizni az önuralmamat, elnyomva magamban a jogosnak ítélt felháborodásomat, megértő hangot megütve. – Tudom, hogy fiatalnak tartasz. Igen, igazad van. Fiatal vagyok. De! Tisztában vagyok vele, mi a jó nekem. Bízz bennem! – kértem, reménykedve a pártfogásában. – Edward… - sóhajtottam halk megkönnyebbüléssel inkább magamnak, mint Charlie-nak, ahogy arra gondoltam, itt van a közelben, és kihallgatja a beszélgetésünket.

Más körülmények között nagyon is dühös lennék Rá ezért, de most cseppet sem bántam. Örültem, hogy figyel engem, mint egy láthatatlan védelmező, már jelenlétének a tudata is belső nyugalommal tölti el sajgó lelkemet.

- Edward… - kezdtem bele újra az előző mondatba, mintha azon gondolkodnék, hogyan folytassam, bár nagyon is jól tudtam, mit akarok Charlie tudomására hozni. Csupán Edward ittlétén való töprengésem miatt vesztettem el egy pillanatra a beszélgetés fonalát. – nem akart engem megbántani. – ráztam meg a fejem, feszülten figyelve Charlie reakcióját.

Az arcvonásai megfeszültek, de nem mondott semmit.

- Akármennyire is fájdalmas volt számomra a… – nyeltem egy nagyot, megérezve a folyton visszatérő hatalmas gombócot a torkomban. – a… sza…kí…tás… – ejtettem ki ezt a förtelmes szót kínzó gyötrelmek közepette. - utáni hat hónap, én örülök, hogy visszajött. – bólintottam határozottan, szigorú pillantást vetve Charlie-ra. – Így volt megírva. – suttogtam elmerengve.

Efelől teljes mértékben meg voltam győződve. Ahogy Rómeó és Júlia sorsa is meg volt írva, úgy a mi sorsunk is valahol… egy égi könyvben ki volt jelölve. Összetartoztunk! Ehhez kétség sem férhet!

- Miket beszélsz, Bells? – nevetett fel Charlie öblösen, mintha csak egy jó viccet mesélnék neki. – Javíthatatlanul romantikus vagy, akárcsak Reneé. – csóválta meg a fejét.

- Ebben tévedsz! – bámultam ki az ablakon, elcsípve a nap utolsó, legfényesebb sugarainak játékát a fák lombjai között.

„Alkonyat van megint!” – jutottak eszembe Edward szavai, amelyeket a tavalyi iskolabálon mondott nekem. „Újra vége van valaminek.” Igen, vége van a szenvedésnek, a sok átsírt éjszakának, a boldogtalan, keserű napoknak, amelyeket nem tudtam, hogyan éljek túl Nélküle.

Magamon éreztem Charlie fürkésző tekintetét.

- Tudom, hogy nehéz megbocsátanod Edwardnak, amit tett. – mondtam megértően, még mindig a lassan félhomályba burkolózó tájat kémlelve. – De ez elsősorban rajtam múlott. Elsősorban nekem kellett megbocsátani neki, amit én meg is tettem. Egyszer már beszéltünk erről. – szegeztem rá hirtelen a tekintetemet számon kérően, mire elfordult tőlem.

Nehezen, fújtatva vette a levegőt. Ebben a pillanatban úgy hatott, mint egy felbőszült bika, aki éppen a tömegbe készül rontani vagy legálabb is a torreádornak.

- Nem is értem, hogy voltál rá képes. – morogta.

- Apu! – szólítottam meg olyan hangon, mint ahogyan nevelő szándékkal egy durcás kisgyereket szokás. – Elmagyaráztam, hogy Ő meg én… hogy egymáshoz tartozunk. Ezen senki és semmi nem változtathat! Te sem! – jelentettem ki harciasan. – Ahol én vagyok, Ő is ott lesz! Edwardot is kapod velem együtt, akár akarod, akár nem! – mondtam elszántan, megerősítve a korábbi szavaimat.

Az Edwarddal kapcsolatos elhatározásomban, hogy hozzá akarok tartozni – többé nem állt szándékomban – meginogni, bármi történjék is.

- Félre ismered Őt. – kezdtem a fejemben már összeállt védőbeszédbe, tisztában voltam vele, hogy ügyesen kell csavarnom a szavakat, ha meg akarom győzni a forksi törvény legfőbb őrét egy általa vélt bűnös, ártatlanságáról. – Edward sosem akart szándékosan fájdalmat okozni nekem. Csak azt tette, ami az adott helyzetben a legjobb megoldásnak tűnt mindkettőnk számára.

- Számára! – mondta gúnyosan.

- NEM! – vágtam rá azonnal, szinte kiabálva. – Számunkra! – biccentettem nyomatékosításként.

Charlie mellkasát – a megadás jeleként – hatalmas sóhaj hagyta el, én pedig egy utolsó, az áhított győzelmet jelentő támadásra szántam el magam – önzetlen apai szívére próbálva hatni – meggyőződése ellen.

- Apu! Számomra mindig is Ő volt, és lesz az igazi. – suttogtam, lágyan kiejtve a szavakat, amelyek megérintették a lelkemet. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy fiatal vagyok még, hogy ilyen kijelentést tegyek, de hidd el, nagyon is tisztában vagyok vele, miket beszélek.

Charlie gyengéd tekintettel nézett a szemembe. Biztosra vehettem, hogy nyert ügyem van, hogy sikerült elbizonytalanítanom elhamarkodottan meghozott ítéletében.

Ő ebből a szempontból más volt, mint Reneé, Charlie mindig is hitt az első látásra szerelemben, a mindent elsöprő érzelmekben, – hiába is igyekezett az ellenkezőjét elhitetni velem, én nagyon is átláttam rajta – annak ellenére, hogy kettőjük kapcsolata nem végződött happy enddel.

- És… Öhm. – köhintett az öklébe. Látszott rajta, hogy habozik befejezni a mondandóját. – Mi van Jake-kel? – hadarta maga elé, felém sandítva.

Az arcom azonnal lefagyott, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

- Mi lenne? – kérdeztem érzelemmentes hangon. Tudva, hogy Edward hall minket, nem akartam feszegetni ezt a témát.

- Volt köztetek valami. – motyogta zavartan.

Nem igazán tudta megemészteni, hogy a kicsi lánya fiúzik. Ezzel a gondolattal még mindig nem sikerült megbarátkoznia.

- Nem. Nem volt. – dünnyögtem mérgesen.

„Muszáj nekünk éppen Jakobról beszélnünk?” – dühöngtem magamban. Most Edwardról és rólam van szó. Nem is értem, hogyan jön Jake a képbe. – húztam el a számat.

- Meg… akartam… próbálni. – hebegtem magam elé. – De sosem lettem volna képes Jake-et úgy szeretni, mint Edwardot. Jake a legjobb barátom, aki kiállt mellettem a bajban, amikor nagy szükségem volt… egy igaz barátra. – jelent meg lelki szemeim előtt az én személyes napon, fülig erő mosollyal az arcán. – De aztán elárult, mert ki nem állhatja Edwardot. – mondtam dühösen, mire az idilli kép azonnal megsemmisült az elmémben.

- Más is így van ezzel. – nevetett Charlie.

- Apu! – pirítottam rá, a vérem már rég az arcomba tódult, de most a harag, és nem Edward jóvoltából.

- Oké! Oké! – állt fel az ágyról, kezeit védekezőn maga elé tartva. – Megértettem. – adta meg magát, függőben hagyva a mai beszélgetésünket, kisétálva a szobámból.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor Charlie becsukta maga mögött az ajtót, mert ez egyet jelentett Edward szoros testközeli, megnyugtató jelenlétével.

Újra megéreztem a gyenge szellőt az arcomon, s megkönnyebbülten ernyedt el testem feszült tartása. Még ez a röpke egy-két perc is nélküle, kezdett rémülettel eltölteni. Hiába tudtam, hogy ott van a közelemben, ha kikerült szemeim hatósugarából szörnyen éreztem magam még mindig.

Edward gyengéd pillantással fürkészte az arcomat, miközben leült velem szemben az ágyra. Kisimította egy tincsemet az arcomból, mialatt csodálatos aranyfényű borostyán tekintetével bűvöletben tartott. Fájdalmat véltem felfedezni az arcán, amit jól tudtam, hogy a szavaim okoztak. Tisztában voltam vele, hogy most meg kell győznöm, hogy jól tette, hogy visszajött, és újra az életem részévé vált.

A szívem kihagyott egy másodpercre, majd eszméletlen sebességgel dübörögve pumpálta a véremet az ereimbe. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, igyekeztem az ájulás határáról visszatérni.

„Soha többé! Soha többé nem hagyhat magamra! Soha! Soha többé!” – zakatolt a fejemben a szívdobogásom ütemére, vakító fény robbant az agyamban, majd hirtelen minden elsötétült.

6. Nyugalom

EDWARDDAL IZZOTT KÖZTÜNK A LEVEGŐ; szabadjára engedtük a szenvedélyt, amely mindkettőnkben ott lappangott, mielőtt… mielőtt elment. Elszorult a mellkasom a gondolatra. A torkomban éreztem a hatalmas gombócot, amitől nem bírtam rendesen lélegezni. Bár ebben az is közrejátszott, hogy Edward hűvösen édes nyelve, még mindig az enyémmel keringőzött.

Ahogy észrevette, hogy vadabbul kezdek zihálni, lassan megszakította a csókunkat. Lágy csókot lehelt a homlokomra, majd kicsit távolabb húzódva, ajkai szegletében a kedvenc félmosolyommal az arcomat fürkészte.

„Mennyire hiányzott már nekem, hogy így nézzen rám!” – sóhajtottam gondolatban, kezemet a mellkasomra helyezve, hogy megszűntessem azt a fura nyomást, amit ott éreztem. Hatalmas, gigantikus szikla nehezedett rá, amit fogalmam sem volt, hogy hogyan gördítsek le onnan.

A lelkemet és a szívemet is össze kellett raknom újra. A láthatatlan kötelék, amely összekötött minket kiszakította a fél lelkemet, mikor...

„Nem akarom többé kimondani! Isabella Marie Swan! Azonnal hagyd ezt abba!” – dorgáltam meg magam. – „Hiszen itt van veled! Elmúlt! Előre nézz! Tekints a jövőbe, és ne firtasd a múltat!”

De persze ezt könnyebb kigondolni, mint megtenni. Nem akartam tovább kínozni Edwardot. Mikor hazaértünk Olaszországból, Charlie olyan durván beszélt vele, kitiltotta a házból. Utána Edward bemászott az ablakomon, és őrizte az álmomat, majd mikor felébredtem, esdekelt, hogy bocsássak meg neki. Azt hitte elkésett, hogy már van más az életemben, hogy elfelejtettem Őt. Pedig erre sosem lettem volna képes. Számomra Ő jelentett mindent. Nem tudnám szavakba önteni, amit iránta éreztem. Az egész olyan valószínűtlenül elsöprő, igaz szerelem volt, hogy nincs rá szó.

Az, hogy visszakaptam Őt, számomra a legnagyobb ajándékot jelentette az élettől. Nem tudom, mi lett volna a vége annak a kísérletnek, hogy megpróbálom szeretni Jake-et. A szívem egy része akkor sosem gyógyult volna meg. Mindig ott tátongana a helyén a hatalmas űr. Széttört szívem milliónyi darabkája a testemben vándorolna, csak Jake barátsága által megmentett apró darab lenne a helyén, működőképesen, készen arra, hogy szeresse őt.

Tudom, hogy felesleges ezen gondolkodnom, hiszen Edward itt van velem. De Jake… Jake nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele, ő visszacsalogatta a lelkemet, amit Edward magával vitt. Jake volt az, aki miatt visszatért a testembe. Edward közelségére pedig újra egy egész lett a kettő: a testem és a lelkem. Mintha csak mágnes vonzotta volna őket, a milliónyi szívdarab úgy tért vissza a helyére, és lassan kezdtek egybeolvadni. A forradásuknak nem lesz nyoma… Ez a hat hónap kitörlődik, az én gyatra emberi memóriám képes elfelejteni a történteket, de Ő… Neki mindig úgy él majd az emlékeiben, mintha csak tegnap történt volna. Erre a gondolatra összeszorult a mellkasom, nem akartam, hogy magát hibáztassa, hiszen csak azt tette akkor, amit úgy vélt a legjobb megoldás lesz, számomra és számára. Egy normálisan működő agyú ember biztosan másképp reagál, de én… hát… én NEM!!! Nekem Ő volt az egyetlen, a kitörölhetetlen szerelem. A végzetem, a sorsom, az életem…

Edward vadul kifújta a levegőt, kizökkentve merengésemből.

Még mindig az arcomat fürkészte, de az arckifejezése gondterheltnek tűnt, mire én kérdőn néztem fel rá. Elmosolyodott, majd féloldalasan mellém feküdt. Egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal végigsimított az arcomon. Megfogtam a kezét, majd közelebb húzódtam hozzá, szemeimet lesütve. Pár pillanat múlva óvatosan néztem a szemébe. Halványan elmosolyodott. Nem értettem, hogy mi történhetett, ami miatt a fájdalom ismét átvette az irányítást a vonásai felett, de féltem megkérdezni.

- Bella? Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Szerintem ezt inkább én kérdezhetném tőled. – húztam el a számat, mire értetlen arcot vágott.

- Nem értem, mire gondolsz. – csóválta meg a fejét.

- Arra, hogy gondterheltté vált az arcod, és nem értem miért. – szűkítettem össze a szemeimet.

- Áh! Bella! – lehelt lágy csókot a hajamba. – Először a te arcod vált azzá! – suttogta a hajamnak.

Távolabb húzódtam tőle, törökülésbe ülve az ágyon vele szemben.

- Oh. – hajtottam le a fejem. – Vagy úgy. – mondtam megadóan.

Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de tény, hogy az előbbi pár percben nem itt jártam, és valószínű neki ezt nem volt nehéz észrevennie.

- Mi járt a fejedben? – érdeklődött, arcáról feszült figyelem sugárzott.

„Nem hiszem, hogy tudni akarod!” – akartam válaszolni, de magamon érezve tekintetének súlyát tudtam, ezzel a válasszal minden bizonnyal nem elégedne meg.

- Semmi különös. – vontam vállat, próbálva elterelni a figyelmét. – Az egész csak butaság. – motyogtam, inkább magamnak.

- Nem akarod elmondani nekem? – mormolta lágyan, miközben felülve átkarolta a derekamat, közelebb húzva magához.

Az illata elbódított. Nem voltam képes ellenállni neki. Oly’ régóta nem éreztem ezt a mámorító illatot, valószínű ezért,… ahogy bekúszott az elmémbe, mindent elfelejtettem. A fájdalmamat,… a testemben örvénylő milliónyi szívdarabot,… Jake-et,… MINDENT!!!

Kivéve Őt!

- Nem hiszem, hogy… Öhm… – köszörültem meg a torkomat. – hallani akarod.

- Annyira szörnyű? – mosolygott, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe, s a lágy aranyfényű borostyánok megbabonáztak.

Nagyot sóhajtottam, a megadás jeleként. „Jöjjön, aminek jönnie kell, és utánam a vízözön…” – keseregtem magamban.

Edward azt kérte, hogy mondjak el neki mindent, ami addig történt, amíg nem volt velem. Tudtam, hogy ez nem a legjobb ötlet, illetve, hogy Charlie, meg a többiek a suliban mit sem sejtve feltárják előtte, akarva akaratlanul gondolatban a történteket. Nekem már majdnem felesleges egyáltalán szót pazarolni rá.

- Tudod, amikor… én csak… az járt… a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem jössz vissza. – szedtem össze minden erőmet, hogy összefüggően tudjak beszélni.

- Értem. – vonta össze a szemöldökét, rám szegezve fürkésző tekintetét.

- Arra gondoltam, hogy akkor… – hajtottam a vállára a fejemet, mélyen magamba szívva a számomra éltető erőt jelentő, csodás illatát. – sosem lehetnék ép.

- Jaj, Bella! – a hangja olyan volt, mintha zokogna, mélyen belemart a fájdalom a szívembe, ahogy meghallottam. – Olyan bolond vagy! – suttogta lágyan, a fülemhez hajolva.

- Az. – értettem egyet. – A te bolondod! – jelentettem ki határozottan.

Felkuncogott.

- Azt hiszem, ezt bóknak vehetem. – nevetett felszabadultan.

- Igen, annak. – emeltem fel a fejem a mellkasáról, mélyen a szemébe nézve. – Egyértelműen. – bólintottam elszántan.

Edward hirtelen elkapta a derekamat, gyengéden magával húzva. Elfeküdt az ágyon, a mellkasára vonva engem. Kicsit fészkelődtem, hogy kényelmesen elhelyezkedjem, minél közelebb húzódva hozzá. Az oldalára feküdtem, a vállára hajtva a fejemet. Kezeinket egymásba fűztem, apró köröket rajzolva a hüvelykujjammal hűvös, márvány kézfejére.

Annyira jó érzés volt. Elmondhatatlan, leírhatatlan…

A közelében lenni maga volt a mennyország. Sosem lettem volna képes nélküle élni, már tudtam. Az, hogy elfelejtsem, hogy más mellett keressem a boldogságot lehetetlen, eleve kudarcra ítélt vállalkozás lett volna. Nekem Ő volt az életem! Szó szerint!

Sokaknak tűnhet közhelyesnek, badarságnak… De ez az igazság! Nélküle nem létezhetnék! Nélküle elveszett lennék! Mint a szárnyaszegett madár, aki már sosem lesz képes repülni, és nap, mint nap elkeseredetten csodálja az elérhetetlen kék eget, – mellkasában a tátongó, sajgó űrrel, ami sosem szűnik meg – örökké vágyódva a szárnyalásra.

Ha nem jön vissza, akkor sem felejtem el soha az arcát. Ebben egészen biztos vagyok. De a biztonság kedvéért… Port Angelesben nyaranta mindig akadnak portrérajzolók, kislányként rólam is készült egy. Anya bekereteztette. Az volt az egyetlen kép, amit szerettem magamról. Elmegyek, és lerajzoltatom Őt a legtehetségesebbel, akkor most lenne emlékem Róla. Ez volt a tervem! Persze ez már teljesen felesleges, hiszen most már az örökkévalóságig együtt leszünk. Boldog elégedettség öntötte el a bensőmet erre a gondolatra.

- Tudod,… Öhm… – nyögte fájdalmasan. – legszívesebben a falba verném a fejem, hogy ilyen idióta voltam. – kezdte ismét ostorozni magát, de nekem egész más villant fel lelki szemeim előtt…

- Szerintem az a falnak jobban fájna. – kuncogtam a vállába, elképzelve a jelenetet.

Hangosan felnevetett. Úgy tűnt meglepte a válaszom.

- Valószínűleg igazad van. – mondta elismerően, a nevetés még mindig ott bujkált a hangjában.

- Hát, persze, hogy igazam van! – jelentettem ki, játékosan színlelve a sértettséget. – A másik pedig, hogy nem lenne jó, ha mire Charlie hazaér romba döntenéd a házat. Mit mondanék akkor neki? – támaszkodtam fel, hogy a szemébe nézhessek.

Edward egyre hangosabban nevetett, valószínű Ő is vizionálta magában az összedöntött házat.

- But… Buta,… Be… Bella! – kacagta, dallamos hangján.

A nevetés nekem még nem ment ilyen könnyedén, csak mosolyogni voltam képes az előbbi viccelődésemen.

- Szerintem, mondhatnánk azt, hogy mivel azt mondta, ne lépjem át a küszöböt, te úgy döntöttél, hogy megszüntetted az együtt létünket akadályozó, zavaró tényezőket. A falakat. – válaszolta az előbbi kérdésemre, mikor abbahagyta a nevetést.

A szavain mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Én is felszabadultam. Jól esett a nevetés, főleg, hogy vele együtt nevethettem. Oly’ régóta nem tudtam ezt megtenni, egy örökkévalóságnak tűnt a szűnni nem akaró fájdalom, a kétségbeesés, a Nélküle eltöltött hónapok… Minden tele keserűsséggel. De most már vége van!

A romok, amik halványan énrám emlékeztettek lassan új életre keltek, regenerálva magukat, újjáépülve, rések nélkül, tökéletesen visszaállítva az eredeti állapotom.

Újjászülettem. Az emlékek elfakultak, persze, csak látszólag… De ez már jelentett valamit. Hiszen Ő meggyógyít. E felől semmi kétségem sincsen. A lelkem másik fele visszajött hozzám. A kötelékünket soha meg nem szakítva, a másikat sosem feledve, örökké hűen a szerelmünkhöz.

Nem kellett más a gyógyulásomhoz, csak az Ő közelsége, az ölelése, a szerelme. Senki és semmi más nem lett volna képes rendbe hozni.

Elégedetten hajtottam vissza a fejemet Edward vállára, mikor a nevetésem alábbhagyott. A garbó anyagán keresztül is jól éreztem teste hűvösségét, de egy cseppet se bántam. Ez a hűvösségérzet a legnagyobb biztonságot és békességet jelentette számomra a világon. Örökké így akartam maradni, örökké együtt, örökké Edward karjaiban! Lehunytam a szemem, átadva magam a bensőmet elárasztó nyugalomnak.

5. Tisztulás

AJKAIMAT ERŐSEN RÁNYOMTAM EDWARD AJKAIRA; miközben ismét könnycseppek gördültek végig az arcomon. A fájdalom lassan kezdett megszűnni. Az ütés a mellkasomon, a tátongó űr szélei már csak tompán sajogtak. Jelezve a gyógyulás egy újabb fázisát.

Vele akartam lenni. Szorosan átölelni, és átadni magam a boldog tudatnak, hogy újra velem van, hogy ismét egész vagyok általa.

Ha szerettél is valaha; sosem szerethettél úgy, ahogyan én. Nem vagyok képes szavakkal kifejezni, hogy mennyire szeretem Őt. Edward számomra többet jelentett az első szerelemnél, az első csóknál vagy bármi másnál, amit – egy tinédzser lány életében az első fiújának – jelentenie kellene.

Nekem Ő, minden volt. Minden. Az univerzum közepe. Olyannak éreztem, mint talán, a farkasok számára a bevésődés. Nem létezett már más. Senki más. Csak Ő lebegett lelki szemeim előtt. Tökéletes Adonisz teste, csodaszép aranyszín szeme, gyönyörű arca, de ezek csak az emberek többségének számító külsőségek.

Jake egyszer azt kérdezte, hogy„…azért, mert jól néz ki” vagy, mert „van pénze”. NEM! Csak annyi, hogy tökéletes volt, minden porcikája… de én nem ezért vagyok vele, nemcsak ezért! Neki volt a legszebb, leggyönyörűbb „lelketlen” lelke, akivel eddigi életemben találkoztam! Az, hogy mi történt a múltjának egy sötét időszakában, nem számított! Nekem nem! Valahogy nem tudtam ezeket, a lényeket, főleg Őt gonosznak hinni. Igen, voltak köztük, akik emberi vért ittak. De az emberek nem követnek el gyilkosságot? Nem lopnak? Nem hazudnak? Ezeket a lényeket is Ő teremtette. Nem Sátán. NEM!

Edward nem tolt el magától, hagyta, hogy a nyelvemmel megízleljem édesen hűvös ajkait. Arcát két tenyerem közé fogva csókoltam Őt. Felnyögött, amikor finoman az alsó ajkát kóstolgattam.

Homlokomat homlokához érintettem, nyakát átkarolva. Nagyot sóhajtottam, szemeimet erősen lehunyva. Ennek hatására újabb könnycseppek buggyantak ki belőlük.

„Mikor apadnak végre ki teljesen azok az átkozott könnycsatornák?” – dühöngtem magamban. Bosszantott, hogy nem vagyok képes összeszedni magam, hogy csak kínzom Edwardot ahelyett, hogy átadnám magam az örömnek, és boldogan ölelném, csókolnám Őt.

- Ne haragudj! – suttogtam.

- Semmi baj, kedvesem! – mondta lágyan, hűs tenyerével végigsimítva az arcomon. – Megértelek!

„Jaj, csak ezt ne!” A megértése, a kedvessége újabb bűntudat hullámot keltett bennem, és az agyamban zakatolni kezdett, hogy mennyire kegyetlen is vagyok.

- Edward… én…

Vadul kifújtam a levegőt, majd távolabb húzódva tőle az ablak felé fordultam.

„Remek! Még az ég is velem zokog!” – húztam el a számat, ahogy megláttam a hatalmas esőcseppeket. Úgy esett, mintha dézsából öntenék.

Edward felnevetett. Félreértve a szájhúzásomat.

- Még most sem vagy oda az esőért, igaz? – kérdezte mosolyogva, miközben eltűrte a fülem mögé a hajamat.

- Nem. Nem vagyok. – válaszoltam, de kikívánkozott belőlem az igazság. – De most különösen nem. Tudod, arra gondoltam, hogy az ég is követi az én nevetséges példámat. – sütöttem le a szememet.

Értetlen pillantást vetett rám, felhúzva az egyik szemöldökét.

- Úgy értem, hogy az ég is zokog, ahogyan én. Pedig egyikünknek sincs igazán oka rá.

- Buta Bella! – mormolta. – Igenis van rá okod. Ha fél éve, amikor abban az állapotban megtaláltak az erdőben,… – csuklott el a hangja, és fájdalommal teli arccal meredt maga elé. Feltételezem, ezt Charlie fejében láthatta. – …visszajövök, és elmondom, hogy az egész aljas hazugság volt, hogy bolond módon azt hittem, ezzel jót teszek veled. Pedig csak az ellenkezőjét értem el. Alice megmondta. De szokás szerint nem vettem tudomást róla. Az agyad nem úgy működik, ahogyan a többi emberé. Hogy is gondolhattam, hogy ebben hasonlítasz bármelyikükre is,… hogy képes leszel elfelejteni…

Az álla alá nyúltam, felemelve a fejét, hogy a szemébe nézhessek. A pupillái kitágultak, még mindig igyekeztek elfedni a csodás aranyfolyamot, amiben fekete hullámok kavarogtak.

- Ebben tökéletesen működik az agyam. – suttogtam. – Edward, számomra te vagy az egyetlen, te vagy az igazi! Sosem lehetne más. Ha nem jöttél volna… – akadt meg a szó a torkomon a gondolatra. – …vissza, én akkor sem tudnék SOHA mást úgy szeretni, mint téged.

- Már tudom. Már tudom, hogy összetartozunk. – mosolyodott el halványan egy pillanatra. – Ha már az elején távol maradok tőled… talán,… de nem volt hozzá erőm.

- Ezt a játékot ketten játsszák. – figyelmeztettem. – Én sem maradtam távol tőled. – somolyogva sandított rám, erre a kijelentésemre. – Tudom, tudom. Rosszul működik az agyam. – fontam össze mindkét karom a mellkasomon durcásan.

Ezzel elértem, amit akartam, mert Edward hangosan kacagni kezdett, mire én is elmosolyodtam.

- Kérhetek valamit? – motyogtam magam elé.

- Bármit. – bólintott mosolyogva.

- Szeretnék hozzád bújni. Szeretném, ha most nem kellene tudomást venni arról, hogy átfagyhatok. – húztam el a számat.

Meglepően könnyedén közöltem vele a kívánságomat. Más körülmények között már pipacsvörös lennék.

- Szeretném érezni… biztosan tudni, hogy itt vagy velem. – suttogtam.

Edward egyik karjával a térdeim alá nyúlt, a másikkal átfogta a derekamat, majd felállt. Az ágy jobb oldalához sétált, gyengéden ráfektetve engem.

- Mindjárt jövök. – mormolta, miközben lágy csókot lehelt a homlokomra.

Egy fénycsóvát fogtam fel csak az egészből, mire feleszméltem Edward már ismét az ágy mellett állt egy fehér, kötött garbóban. Istenien állt rajta.

„Hát persze! Jól ismerte a házat, miért nem lepődök meg, hogy Charlie szekrényének tartalma sem titok előtte.” – mosolyogtam magamban.

Ismét cikázott a fény, a következő pillanatban pedig már mellettem feküdt a tökéletes Adoniszom, kitárva felém a karját.

Közelebb csúsztam hozzá, majd a mellkasára hajtottam a fejem. Nagyot sóhajtottam.

Annyira csodálatos érzés volt érezni Őt. Melegség áradt szét az eddig sajgó testemben, és sebesült lelkemben.

- Szeretlek! – suttogtam, ahogy átkaroltam a mellkasát.

- Szeretlek! – mondta lágyan, csókot lehelve a hajamba.

Lenyúltam az ágy végében heverő takaróért, majd magunkra húztam. Edward segített mindkettőnket betakarni.

- Köszönöm! – sóhajtottam. – Köszönöm, hogy közel lehetek hozzád így.

- Bármikor, amikor csak szeretnél. – ígérte.

- Már nem féltesz, hogy jégkocka lesz belőlem? – kuncogtam.

- Majd olvasztásra állítom a mikrót. – suttogta a hajamnak. – Bár azt még nem találtam ki, hogy hogyan teszlek bele.

Felemeltem a fejem a mellkasáról, és a szemébe néztem. Most a lágy aranyfolyam selymesen folydogált. A pupillái visszahúzódtak sziget méretűekre.

- Te leszel a baltás gyilkos. Felaprítasz apró jégkásává, és úgy. – vontam vállat nevetve.

Ravasz pillantást vetett rám.

- Menekülj! – suttogta vészjósló hangon.

Azonnal felpattantam az ágyról, amilyen gyorsan csak tudtam, közben mindvégig fogva tartottam a tekintetét. Egyik karja a feje alatt pihent, a másikkal úgy csinált, mintha a pulcsiban megélezné a körmeit, majd maga elé tartva nézte őket. Ajkai szegletében ott ült a félmosoly, de ez most más volt. Most a vadász mosolygott az áldozatra.

Hirtelen az ajtó felé fordultam, és ha lett volna rá időm, akkor futásnak eredek, de abban a pillanatban Edward már el is állta az utam.

Megköszörültem a torkomat.

- Ez így nem ér! – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasomon, egyik lábammal a padlón dobolva, rosszalló pillantást vetve rá.

- Ilyen a természetem. – lehelte.

Selymes, angyali hangja megbénított.

- Na persze! – morogtam.

Egyik karjával az ajtófélfának támaszkodott,… ismét megvizsgálta a körmeit, majd vetett rám egy ravasz pillantást. Ebben a pillanatban egy rókához tudtam volna hasonlítani. Olyan volt, mint azok a fondorlatos rajzfilmhősök. De persze tőlük nem kezdett el a szívem vadul dübörögni, megpróbálva átszakítani a mellkasomat. De Tőle igen.

Nagyot nyeltem.

Szemei bűvkörében fogva tartva ereszkedett vadászpózba.

- Nem mered! – csóváltam meg a fejem kikerekedett szemekkel.

- Te csak azt hiszed! – mormolta, majd felmordult, megvillantva hófehér fogait.

Vadul zihálni kezdem, a hátam mögé pillantva. Mikor visszafordultam Edward elrugaszkodott a padlóról, és felém repült a levegőben. A következő pillanatban már a derekamon éreztem hűvös tenyerét. A másik kezét előre nyújtotta a levegőben.

„Mintha csak Szuperman-nel repülnék!” – mosolyodtam el a gondolatra. Mellette a Kripton szülötte, csak egy átlagos, hétköznapi pasas!

Fel sem fogtam, hogy már az ágyon vagyunk. Edward úgy repített oda minket, hogy a levegőben előretartott kezével megkapaszkodott az éjjeliszekrényben. Persze igyekezett nem kárt tenni benne, több-kevesebb sikerrel. Keresztben feküdtünk, tökéletes „isten” testével fölém tornyosult. Vigyázott, hogy ne nehezedjen rám, így is kicsit besüppedtem a puha matracba.

Tudtam, hogy kapálózni semmi értelme, mert ezt már nem először játszotta el velem. Ehelyett felnyúltam mindkét karommal a fejem fölé, megmarkolva a párnát, és püfölni kezdtem vele Edwardot, amennyire csak engedték a korlátaim.

- Hé! – nevetett.

Majd lefordulva rólam, hanyatt feküdt. Nekem több se kellett. Feltérdeltem, és egyre jobban ütlegeltem rögtönzött fegyveremmel.

A tollak szállingózni kezdtek, rámutatva, hogy egy vámpír ellen nem a legjobb fegyvernemet választottam.

- Még kárt teszel szegény párnában. – kuncogott.

- Te! – kiáltottam rá játékosan, majd jól fejbe vágtam.

- Na, várj csak! – szűkítette össze mosolyogva a szemeit.

Olyan gyorsasággal kapott el, és tepert le az ágyra, hogy az agyam ismét elvesztette a szemem felett az irányítást. Kellett néhány másodperc, hogy újra visszanyerje.

Mindketten nevettünk.

- Ejnye, Miss Swan! Ez nem méltó viselkedés egy olyan ifjú hölgyhöz, mint Ön. – duruzsolta félmosollyal az arcán.

- Mr. Cullen. Egy úriemberhez sem éppen méltó így leteperni egy ifjú hölgyet. – válaszoltam az orrára koppintva.

A szemeiben az aranyfolyam kitisztult. A tekintete végre mosolygott. Ajkait lágyan az enyémekhez érintette. Átkaroltam a nyakát, és átadtam magam a felhőtlen boldogságnak.

Tudtam, hogy még lesznek könnyek, melyek kimossák a megmaradt, bennem rejtőző, ideiglenesen elszunnyadó fájdalmamat. De ebben a percben nem akartam erre gondolni.

Edward hűvös nyelvét végigsiklatta mindkét ajkamon. Zihálva kapkodtam levegő után, a szívem vad vágtába kezdett, éreztem, hogy az arcom kipirul. Újra éltem!

Ajkaim elnyíltak, és megéreztem Edward nyelvét a számban az enyém után kutatva. Kétséggel követtem minden mozdulatát. Nyelveink lassan keringőztek. Nem kapkodtunk. Átadtuk magunkat a mennyei érzésnek.

Edward belemordult a csókunkba.

Végre teljes valójában magaménak tudhattam Őt. Ismertem minden rezdülését, minden rejtett gondolatát, minden titkát.

Összetartoztunk. MINDÖRÖKRE!

Ha a valódi, igaz szerelem kopogtat az ajtódon, tárt ki a szíved, és kövesd, mert ha nem teszed elveszted lényednek lényegét, amit visszaszerezni sosem lesz esélyed.

Én megkaptam az esélyt ott, az óratorony alatt, abban a sikátorban, és többé nem hagyom elveszni a tökéletes mesebeli lényemet, a másik felemet.