MINDEN VELE TÖLTÖTT PILLANATTAL BEHEGEDT EGY SEBEM; és visszakaptam egy darabot a szívemből. A mellkasomban égő ürességet kezdte felváltani egy meleg, boldog érzés.
Igyekeztem minél előbb túl lenni a gyógyulási folyamaton, mert nem akartam Edwardot bántani… Így is rettentő volt látnom, hogy mennyire kínozza a bűntudat, ami egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet.
Miközben ajkai lágyan az enyémekre simultak, és finoman megcsókolt, a könnyeim visszatarthatatlanul potyogtak. Jelezve, hogy még nem vagyok ép. Testem és lelkem elindult a megnyugvás hosszú útján, csillapítva lassanként minden fájdalmamat.
Edward kitartóan lecsókolta őket az arcomról, aztán kézfejével végigsimította minden egyes könnycseppem helyét. Nem tudtam megállítani a szemeimből kiáradó patakot. Meggyötört lelkem átvette az irányítást a testem felett, mintha minden kíntól, igyekezne megszabadulni, feloldódva a felszínre bukkanó sós zuhatagban. Kezdtem attól félni, hogy minden nedvesség kiveszik a lényemből, a - feledni mégis képtelen - emlékeimmel együtt.
Edward nem húzódott el tőlem egyetlen pillanatra sem. Úgy tűnt, valami megváltozott benne… véglegesen… Volterra emléke még mindig rémálomként lebegett a fejünk felett.
Akkor azt gondoltam, azért csókol olyan szenvedélyesen, és azért képes elnyomni magában a csábító kísértést, amit a vérem illata és a heves reakcióim okoznak, mert erősebb számára a megkönnyebbülés érzése… attól, hogy megmenekültünk.
De már nem erről volt szó, és én örültem ennek… ennek a változásnak… megnyugtatott, elmosni igyekezett minden kételyemet, mint a hullámzó tenger az útját álló homokfövenyt.
Edward belenyögött a csókunkba, és én el akartam húzódni tőle, azt hittem, átléptük a tűréshatárának vonalát. Nem akartam újabb szenvedést okozni, és azt látni gyönyörűséges arcán, de amikor távolodni próbáltam arcommal az övétől a tarkómra helyezte hűvös tenyerét, és ajkaimat a sajátjaihoz húzta.
- Nem túl nehéz neked? – kérdeztem meglepetten. Mélyen eltemetve magamban, a mohóság csókokra vágyó szörnye, engedélyre várva, kitörni készült… Soha nem tudtam ilyen könnyen átlépni rajta…
- Nem, kedvesem. – tiltakozott. – Most pontosan erre van szükségem. – mosolygott halványan arcán a nemrég látott, megkönnyebbült ráébredés bizonyosságával… ott az óratorony alatt… akkor… abban a bizonyos sikátorban.
- Edward, én… - kezdtem volna ismét szabadkozni az idegesítő, és nevetséges, állandóan újra rám törő sírásom miatt, de elharaptam a mondat végét.
- Bella! Többé nem vagyok képes elhúzódni tőled! – jelentette ki teljes elszántsággal a hangjában. – Meggyilkoltad a szörnyeteget… - suttogta az ajkaimnak.
- Edward! Kérlek! – sóhajtottam. Nem akartam, hogy még egyszer hallanom kelljen, hogy így emlegeti önmagát. – Ne mond ezt! Ne mond ki többé ezt a szót! – kérleltem.
- Melyiket? – érdeklődött. - Szörnyeteg? Erre gondolsz? – mosolyodott el egy pillanatra. – De én egy szörnyeteg vagyok, Bella! Bármennyire is azt gondolod a furán működő agytekervényeidben, hogy nem így van, akkor is ez az igazság.
Tiltakozásom jeléül hevesen eltoltam magamtól. Elfordítottam róla a tekintetemet, és a padlóra meredtem egy másodperc töredékéig, majd erősen összeszorítva a szemeimet az arca felé fordítottam a fejem.
- Ne mondj ilyeneket! – kiabáltam a zokogástól – ami kitört belőlem – remegő hangon. – Nekem a mindenség vagy! Nélküled nem lennék képes létezni… nem is voltam. Nálad nemesebb szívű lényt nem ismerek ezen a világon! Ha szörnyetegnek akarod tartani magad, ha azt akarod, hogy én is annak gondoljalak… Legyen! De akkor olyannak, mint a mesében… Olyannak, akit elvarázsolt a tündér… Aki valójában egy herceg…
„ „A Szépség és a Szörnyeteg”, csak az én mesémben felcserélődtek a szereplők: A Szörnyeteg a ragyogóan szépséges, és hát… én csak egy átlagos emberlány vagyok!”
Az előbbi monológomat kétségbeesve, egy levegővel hadartam végig. Miután elhallgattam, megéreztem, ahogy hűvös kezével az egyik oldalon eltűri a hajamat a fülem mögé.
- Abban a mesében Bellnek hívták a lányt… Majdnem úgy, mint Téged… - suttogta gyengéden, hevességemre - gondolataimra ráérezve - válaszként. Lehelete csiklandozta a hallójáratomat. Az édes illattól - amit minden egyes alkalommal éreztem - amikor megszólalt, megszédültem, és a szívem hevesebben kezdett el verni a mellkasomban.
Edward szorosan magához húzott, és lágyan ringatni kezdett. Néhány percig elmerültünk a békés csendben, és én lassan megnyugodtam.
- Tudod… - mondta alig hallhatóan, mire felemeltem a fejemet a mellkasáról, és mélyen belenéztem aranybarna szemeibe.
A Pupillái kitágultak. Olyan volt, mintha a sziget - ami a lágy aranytenger közepén ült - birtokba akarná venni, be akarná tölteni annak helyét.
- …életem elmúlt 100 évében, még soha nem követtem el akkora ostobaságot, mint ott az erdőben….mikor elhagytalak Téged… - hajtotta le ingatva a fejét.
A tekintete iszonyatos fájdalomról árulkodott, és nekem megint sajogni kezdtek a mellkasomon lévő hatalmas lyuk szélei.
Bizonytalanul az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét.
- De rádöbbentél, micsoda képtelen ostobaság, mert visszajöttél hozzám. – suttogtam.
- Jaj, Bella! – a hangja olyan volt, mintha zokogna. – Te nem tudod, hogy mennyire szenvedtem én is nélküled. De nem lehettem önző… Nem tehettem! – mondta, már majdnem kiabálva. – Ahogy azon a napon, a te születésed napján, amikor a felnőtté válásodat kellett volna önfeledt boldogságban megünnepelned… amikor én hálát rebegtem az égnek, minden egyes pillanatban….hogy a világra jöttél, azt kell látnom, hogy a karodból ömlik a Téged éltető csodálatos véred…a családom tagjai számára pré - prédává válsz,… és nekem is… - csuklott el a hangja az utolsó gondolatra.
Az előbbi monológot bús szenvedéllyel hadarta végig, aztán kicsit visszafogottabban folytatta. – El sem tudod képzelni, hogy mekkora fájdalmat éreztem akkor. Veled akartam lenni, melletted maradni, de lehetetlennek tűnt. Nem vehettem, nem vehetem el a gyönyörű lelkedet!
- EDWARD ANTONY MASON CULLEN! – kiabáltam rá dühösen. – Ne merj még egyszer a lelkemmel jönni, ne merd még egyszer azt mondani, hogy nincs lelked! – keltem ki magamból teljesen. A fájdalomtól nem voltam önmagam. – Ha nem lenne lelked, akkor az első nap magaddal csalsz egy eldugott helyre – ahogy az meg is fordult a fejedben - amikor megérezted a vérem illatát, és mind egy cseppig kiszívod a testemből, majd elhajítasz, mint egy darab rongyot… - hadartam hisztérikusan.
- Miket beszélsz, Bella! – szörnyedt el teljesen a hallottakon.
…az igazat! – kiabáltam rá, majd folytattam a bizonyítékok felsorolását lelke létezésének. – …akkor nem mentesz meg, és meghalok azon a napon, összeroncsolódva Tyler kocsija által… Ha nem lenne lelked… James még ott a tisztáson elfogyaszt uzsonnára… Ha nem lenne lelked, akkor nem akartál volna mindig megmenteni… Ha nem lenne lelked, akkor nem várod a gyógyulásom, folyton a betegágyam mellett ülve, mialatt lábadozom… - mire befejeztem a mondandómat a torkom kiszáradt, a szívem hevesen lüktetett. Vadul kapkodtam levegő után, és úgy éreztem, hogy most az ereimben égő kíntól kapok menten szívrohamot.
- Nyugodj meg! – suttogta. – Nyugodj meg, kedvesem! – kérlelt, miközben hűvös tenyerét a szívem fölé helyezte.
Döbbenten láttam, hogy a tenyerem a mellkasomon pihen. Fogalmam sem volt, mikor került oda. A könnyeim, mint megvadult folyó, a hegyekből lezúdulva, újra kiáradtak a szemeimből.
Edward a mellkasára vont, és én szorosan hozzábújtam. A nedves arcomtól teljesen elázott az inge. Hányszor zokogtam így, amíg nem volt velem, hányszor kívántam éjszakánként, hogy legyen mellettem, és szárítsa fel minden egyes érte ejtett könnycseppemet. Ő volt az ÉLETEM!
Érzelmeim kitörése sokkal keservesebb volt, mint az éjszakai. Reszketett tőle az egész testem.
- SSS! – suttogta Edward, miközben ismét lágyan ringatni kezdett. – SSS! Nyugodj meg! – csókolt a hajamba.
Majdnem egy órába telt megnyugodnom.
A könnyeim rászáradtak az arcomra. A sírástól csípett a szemem.
Edward gyengéden végigsimított az arcomon.
- Kössünk kompromisszumot! – mondta óvatosan, lenézve rám a tekintetemet keresve. – Én leszek a szörnyeteg, aki valójában herceg, ha te mindent elmondasz nekem, ami a szívedet nyomja, és mindent elmesélsz, ami történt az idő alatt, amíg nem voltam veled.
Óvatosan bólintottam a mellkasán, de nagyon jól tudtam, hogy nem szabad beszélnem neki az akkori érzéseimről, vagy azokról a dolgokról, amik akkor történtek. Most még nem… MÉG… nem mindenről.
Jake… - mondtam ki a nevét magamban - az én Jakem, aki a személyes napom volt, amíg Edward vissza nem tért az életembe. Jake, aki megértette a fájdalmamat, aki mellettem volt, és aki a barátságával megmentette a haldokló szívem egy darabját… Milyen nehéz lehetett neki, akkor este, mikor majdnem megcsókoltuk egymást, aztán én kis idő múlva már Volterra felé autóztam Alice-szel.
Tudom, hogy Jakob mellett boldog lehettem volna - ha Edward nem jön vissza - hogy képes vagyok, azt a megmentett darabot neki ajándékozni a szívemből, de nem valódi, elsöprő szerelemmel. NEM!!! Soha nem lehetett volna egy ép, teljes, boldog szív az övé. Mert az én szívem Edwardért dobogott az első perctől, ahogy megpillantottam. Ő volt a végzetem!
Belecsimpaszkodtam Edward ingének gallérjába mindkét oldalon, és felhúztam magam, hogy az arcunk egy magasságba kerüljön.
- Szeretlek! – suttogtam, miközben tekintetemmel a vonásait fürkésztem.
Erősen lehunytam a szemeimet, majd ajkaimat szorosan rányomtam az övéire.
Nekem nem kellett várnom a rózsa utolsó szirmának lehullására, hogy a szörnyetegem herceggé változzon, mert én mindig is annak tartottam:… az első pillanattól ..!.
