2. Sebek

OLYAN SZENVEDÉLYES CSÓKBAN FORRTUNK ÖSSZE, hogy ajkaink vad zihálás közepette váltak el újra egymástól.

Összeérintettük a homlokunkat, és vártuk, hogy mindkettőnk légzése normális üteművé váljon. A szívem megint készült átszakítani a mellkasomat. Edward hűvös tenyere a tarkómon pihent. Jól esett az érintése, mert ha a keze nem hűtötte volna le kissé a forróságom, akkor biztosan menten elégek. Éreztem, hogy az arcomba tódult a vérem.

Amikor már én is kezdtem normális ütemben szedni a levegőt, Edward egy csókot lehelt a homlokomra.

Aztán hirtelen ért a felismerés...

- Hány óra van? - fordultam kétségbeesett hirtelenséggel az éjjeli szekrény felé.

Tíz óra is elmúlt. Azt hittem, menten elájulok.

- Elkéstünk! - kiáltottam, és kezdtem volna pánikszerűen összekapni magam, de Edward megragadta a karomat.

- Nyugodj meg! - suttogta félmosolyát megvillantva.

- De... - akartam ellenkezni.

- Semmi de! - jelentette ki határozottan. - Charlie hagyott egy cetlit, hogy szerinte jobb lenne, ha ma nem mennél iskolába. Megjegyzem egyet értek vele. - mondta vigyorogva. - Ha pedig felébredtél, hívd fel az őrsön.

Kikerekedett szemekkel bámultam Edwardra, erre ő felkuncogott.

- Na mi az? - kérdezte.

- Semmi. - motyogtam, és lesütöttem a szemem.

Közelebb lépett hozzám, és mutatóujjával felemelte az államat. Az arca pár milliméternyire volt az enyémtől.

- Ideje ellátnod az emberi szükségleteidet. - édes lehelete perzselte a bőrömet.

Biztos vagyok benne, hogy ezt most direkt csinálta. Az ajkaim vágyakozóan nyíltak el, és egy mély sóhaj talált magának utat közöttük. Edward tekintete megbabonázott, egyenesen a lelkembe látott. A pillantásommal az aranyfolyamot követtem a szemében.

Megnyaltam az ajkaimat, és nagyot nyeltem. Edward ajkai lassan közeledtek az enyémekhez, a gyengédsége ismét elindította a lavinát. Könnyezni kezdtem. Ahogy ajkai lágyan csókolták az enyémeket, egy könnycsepp gurult végig az arcomon az államig.

Edward megérezte, és lecsókolta róla azt.

Távolabb hajolt tőlem, és halványan elmosolyodott.

- Emberi szükségletek?

Bólintottam. Felkaptam a piperetáskám, és kiviharoztam a fürdőszobába.

Letusoltam, fogat mostam, aztán magamra kaptam egy melegítőalsót, és egy pólót. Aztán visszamentem a szobámba.

Edward az ágy szélén ült arcát tenyereibe temetve.

Felnézett rám, és úgy tűnt zavarban van, mintha egy pillanatra megfeledkezett volna magáról.

Egy szempillantás alatt rendezte vonásait, és már előttem állt a kedvenc félmosolyommal az arcán.

- Mi a baj? - érdeklődtem óvatosan, szinte suttogva.

- Semmiség. - vont vállat.

Összeráncoltam a szemöldökön, erre ő felkuncogott.

- Reggeli? - kérdezte témát váltva.

Bólintottam. Kézen fogtam, de ő persze azonnal a karjaiba kapott, és már lent is voltunk a konyhában.

Az asztalon tényleg ott várt Charlie üzenete egy: "Vigyázz magadra, Bells!" zárszóval, és persze intő szóval, hogy Edwardnak még csak meg se forduljon a fejében, hogy idejön.

Nagyot sóhajtottam.

- Csak aggódik érted! - mondta együtt érző hangon. - A helyében én is aggódnék. - csóválta meg a fejét.

- Ugyan miért? - kérdeztem csípősen, összeráncolva a szemöldököm.

- Bella! - csóválta meg megint a fejét. - Túl elnéző vagy velem. Amit ne érts félre, én nem bánok, - vigyorgott ravaszul - de nem várhatod el másoktól, hogy ugyanúgy viseltessenek irántam, mint te. Charlie nem értheti, hogy miért tettem, amit tettem, de te igen. Viszont ennek ellenére is meg kell fizetnem a tettemért, mind neked, mind neki.

Nagyot sóhajtottam. Igaza volt. Charlie nem érthette. Hiszen az éjjel is hallott sírni, és amilyen átkozott vékonyak itt a falak, azt is biztosan hallotta, hogy Edward nevét kiabálom álmomban.

- Jól vagy? - lépett mellém Edward az asztalhoz.

Az egyik szék támlájába kapaszkodtam, miközben a tekintetem ismét az üzenetre tévedt.

Edward magához húzott, és én a mellkasára hajtottam a fejem. Csókot lehelt a hajamba, aztán elengedett.

Egy tál müzlit reggeliztem, közben pedig megfogalmazódott a fejemben a terv.

- Szeretném, ha a mai napot velem töltenéd. - mondtam két falat között, a kanállal Edward felé mutogatva.

Velem szemben ült, ahol Charlie is szokott.

Felnevetett.

- Én is így terveztem. - vont vállat.

- A... szobámban. - motyogtam.

Egy ember biztosan nem hallotta volna meg, sőt ha hallja is, akkor se értette volna, hiszen teli szájjal ejtettem ki a szavakat. De Edward hallotta, és értette... hogy miért kellett nekem egy vámpírba beleszeretnem?

- És mit szeretnél ott csinálni? - hajolt felém az asztal fölött félmosollyal a szája szegletében, kíváncsi pillantást vetve rám.

Megköszörültem a torkom, öklömet a szám elé tartva. Edward tekintete még mindig kíváncsian pásztázott végig az arcomon.

- Ezt is, azt is. - vállat vontam és összeráncoltam a szemöldököm.

Eddig még nem volt olyan nap, amit teljes egészében a szobámban kellett volna eltöltenünk, vagy ott töltöttünk volna el. De éreztem, hogy mindkettőnknek erre van most szükségünk, hogy egymás karjaiba bújva élvezzük, hogy újra együtt vagyunk.

Nem tudtam, hogyan űzzem el kettőnk feje fölül a sötét felhőket, de úgy tűnt ez kezdésnek megfelel.

Biztosan elhangzik majd egy-két vallomás, és most erre van szükségünk, hogy kimondjuk az érzéseinket.

Edward volt az életem értelme, és bármi történt is az elmúlt hónapokban, ezt nem tagadhattam. De a szívem azon része, amelyet ő birtokolt darabokban hevert, és ezek a darabok még mindig céltalanul sodródtak ide-oda a mellkasomban.

Egyetlen darab volt ép, ami még a helyén dobogott, és érzett, ez a darab is Edwardé volt, de már osztoznia kellett rajta valakivel, valakivel, aki mikor elment megmentett engem, aki időközben a legjobb barátom, és a fivérem lett.

Jakob volt az én személyes napom, ha ő nincs, nem tudom, mi lett volna velem.

De ő többet érzett irántam, mint barátság, és megpróbálta a lehetetlent: meggyógyítani az összetört szívemet, de csak a barátságunk által betöltött helyet tudta birtokba venni, ami egy volt az ezer darabkából.

Aki igazán megtudta gyógyítani itt ült a konyhában. Ő volt, aki a boldogságom jelentette.

Újra az enyém volt, és én az övé. Valójában ez sohasem változott. Csak ő úgy döntött, hogy nincs joga szeretni engem, azt akarta, hogy normális életet éljek. De én erre nem voltam képes. Rosszul működtem.

Az agyam befogadott minden természetfelettit.

Edward, a szerelmem egy vámpír, Jakob, a legjobb barátom pedig egy vérfarkas.

Aznap mikor Alice-szel Volterrába mentem, akkor megbántottam Jake-et.

Nem érdemelte meg tőlem, amit akkor tettem, de nem volt más választásom, meg kellett mentenem Edwardot.

Nem a döntés volt nehéz, hanem a legjobb barátom érzéseit figyelmen kívül hagyni, és átlépni rajtuk, hogy egy fontosabb vagy inkább életbevágóbb dologban cselekedjek.

Edward élete volt a tét, ami nekem a mindenséget jelentette, még ha el is hagyott, még ha nem is jött volna utána vissza, akkor is meg kellett őt mentenem, mert a világban, amelyben ő nem létezik nekem nincs helyem.

Még ha tudtam volna is nélküle élni, akkor is léteznie kellett valahol. Valahol az én világomban, valahol távol tőlem, de léteznie kellett.

Ami köztem és Jake között volt, azt felülírta bennem Edward visszatérte. A legjobb barátom volt, és semmi több, legalábbis én így hittem.

Vagyis ez így nem igaz: több volt annál, a lelkem része volt. A nyomorúságom hozott össze minket, és hálával tartoztam neki, mert megértően viselkedett, és amennyire tudott összefoltozott.

Eszembe jutott, amikor Jake a moziba menet kikapcsolta a zenét. A fájdalom hirtelen kerített hatalmába, és átöleltem a mellkasom. A könnyeim hullani kezdtek.

Edward felállt, és leguggolt mellém. Fájdalmas tekintettel fürkészte az arcomat, és kézfejével gyengéden törölte le róla a könnyeket.

Felszakadtak a sebek.

Akármennyire is azt akartam, hogy elmúljanak, hogy ne legyen nyomuk, ott voltak.

Nem tudtam, hogy mennyi idő még... de nem tehettem ezt Edwarddal. Össze kellett raknom magam. Mint egy puzzle-t: a darabokat tökéletesen kellett egymásba illesztenem, különben megint szétesek.

De nem kellett tartanom attól, hogy nem sikerül, hiszen itt volt velem, és ez gyógyírt jelentett minden sebemre.