SÖTÉT ERDŐ VETT KÖRÜL. Az orromig sem láttam. Semmi fény nem szivárgott be a fák közé.
Az egyik fa törzsénél mintha mozgott volna valami. Meresztgedtem a szememet, hátha sikerül meglátnom mi az... és akkor előlépett.
A sötétségben is jól kivehető volt gyönyörű, fehér arca.
- Edward! - sóhajtottam megkönnyebbülten.
Nem jött közelebb, a fa mellett állt, úgy háromméternyire tőlem.
Körbenézett. Az arca kifejezéstelen volt, a szemei most éj-feketék voltak, ajkai a kedvenc félmosolyomra húzódtak. Aztán eltűnt.
- Ne! - kiáltottam kétségbeesve. - Ne menj el!
Elindultam a sötétségbe. Túl sötét volt, nem láttam, merre indult. Megérintettem a fát, amelyiknél állt, és zokogva a földre rogytam.
Semmihez sem volt hasonlítható ez az érzés. Egy hatalmas lyuk tátongott a mellkasomban, aminek sajogtak a szélei. A torkom összeszorult, és a fájdalom maga alá temetett.
Tudtam, hogy Charlie nem fog benézni hozzám.
Megszokott dolog volt már, hogy zokogok álmomban.
Sikítanom kellett, muszáj volt, nem voltam képes visszafogni magam. Hangos, mélyről jövő sikoly hagyta el a torkomat, és a kezemmel önkívületi állapotban ütöttem Edwardot mellkason. Erre kicsit észhez tértem.
- Ne engedj el! - zokogtam.
- Sírj csaj, kedvesem! Sírd csak ki magad, ha úgy könnyebb. - suttogta megtörten.
Hosszú percekig zokogtam, de végül elnyomott az álom.
Az ajtóm nyikorgására riadtam fel. Biztosan Charlie nézett be. Nem nyitottam ki a szemem, és mozdulatlanul feküdtem. Az ajtó becsukódott.
A szívem nem elég erős ehhez. Nem elég erős, hogy elviselje mindezt. Az ütés a mellkasomon, amit akaratlanul, de Ő okozott, sajgott.
- Edward! - sóhajtottam.
Késztetést éreztem, hogy kimondjam a nevét.
Az emlékezés fura dolog… Amire nem akarsz emlékezni… ami túl fájdalmas… azt az agyad elzárja egy fiókba a fejed legtávolabbi zugába. De van, amikor kinyílik a fiók, és te akaratod ellenére emlékezni kezdesz.
A takarót a fejemre húztam, és úgy zokogtam… Hirtelen éreztem kicsit megemelkedni, és egy hűvös kéz simogatni kezdte a hátamat.
Nem néztem fel, egy pillanatig nem mozdultam… gyorsan fordultam meg, és Edward karjaiba bújtam…
A mellkasára vont, és a hajamat simogatta. Hangosan felzokogtam.
Nem tudtam, hogy mit mondhattam el neki önkéntelenül álmomban, de tudtam, hogy most már úgyis késő. A könnyeim elárultak.
- SSS! - suttogta a hajamnak.
A szobafogságom első éjszakája.
Ezen az éjszakán, Edward engedte, hogy olyan szorosan bújjak hozzá, ahogy csak bírok.
Egyikünk sem beszélt, csak élveztük egymás közelségét. Semmi sem esett még ennyire jól. Semminek nem örültem még annyira, mint annak, hogy újra velem van, és tessék, most itt zokogok a paplan alatt.
De a közelsége, az érintése, a mosolya, elindította a lavinát.
A szívem fájdalmasan kezdte regenerálni magát. Mintha az ezer apró darab, amire összetört újra egymásba forrna, és ez kínzó folyamat volt.
Még mindig nem hittem el, hogy velem van. Biztosan bolondnak gondolt, amikor azt hittem álmodom. Igaz, ő ugyanezt gondolta. Tehát mindkettőnkre ráhúznák a kényszerzubbonyt. Igazán összeillünk.
Tudtam, hogy a mai nap, amolyan öntsünk tiszta vizet a pohárba nap lesz.
Edward nem kérdezett semmit, de láttam rajta, hogy fájdalmas kíváncsisággal fürkészi az arcomat. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, de én nem akartam erről beszélni. Nem akartam bánatot okozni neki. Csak annyit akartam, hogy maradjon velem.
Amikor elhangzott az a bizonyos feltétel… olyan volt, mintha hirtelen jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Nem tudtam, mi az oka ennek a feltételnek, hogy miért fontos ez neki annyira.
Házasság!? Még a gondolatától is libabőrös leszek. Reneének határozott elképzelése volt a fiatalon kötött házasságokról. Én pedig teljes mértékben egyetértettem vele.
De most… Akkor még nem ismertem Edwardot, de a „Mindörökre” és a „Házasodjunk össze” nálam egymást semlegesítő fogalmak.
Kezdtem magamhoz térni. A zokogásom egyre halkabb lett, és a könnyeim is abbahagyták a potyogást. Megkönnyebbülve vettem mély lélegzetet.
Felemeltem a fejem Edward mellkasáról, és a szemébe néztem.
- Jó reggelt! - suttogtam bűnbánóan.
- Jó reggelt, kedvesem! - a hangja szörnyen csengett.
Csak nézett engem, fájdalmas, meggyötört tekintettel.
Már majdnem megszólalt, de én megelőztem.
- Sajnálom! - motyogtam.
Edward szemei összeszűkültek.
- Mit sajnálsz, Bella? - kiabálta gúnyosan, és már állt is. Háttal nekem, az ágyam végében. - Azt, hogy elhagytalak? - folytatta rendületlenül. - Hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta, és összetörtem az egyetlent, aki valaha fontos volt nekem? Nem neked kell vállalnod a felelősséget ezért, hanem nekem. Én rontottam el, és nekem is kell rendbe hoznom. Bármibe kerül is!
Felkászálódtam az ágyról, és közelebb léptem hozzá.
- Bármibe? - kérdeztem incselkedő mosollyal.
Menteni akartam a menthetőt, és arcát két tenyerem közé fogtam.
- Figyelj rám! - mondtam a zokogástól kissé rekedt hangon. - Én… nem erre mondtam. – bizonygattam. Azt sajnálom, hogy annak ellenére, hogy újra itt vagy velem, én végigzokogtam az éjszakát. Ez megbocsáthatatlan. Mert én nem akarlak ezzel bántani. Az a múlté, és vége van. Elmúlt. Itt vagy, és nekem csak ez számít. Nem hittem, hogy a karjaidban is rémálmom lesz, és sajnálom, hogy hallanod kellett, bármit mondtam is.
- Hát tulajdonképpen nem mondtál semmi… olyasmit. - mondta bizonytalanul.
- Mit jelent az, hogy semmi olyasmit? - kérdeztem gyanakodva.
- Hát… legalább ezerszer elmondtad, hogy szeretsz. - megvillantotta félmosolyát. - Aztán legalább ennyiszer mondtad ki a nevemet, és azt, hogy… - elcsuklott a hangja. - hogy ne menjek el. - fújta ki a levegőt.
Fürkésző tekintete most is tele volt fájdalmas kiváncsisággal.
- Oh. Hát azt hiszem, hogy akkor nem is volt olyan vészes. - állapítottam meg óvatosan.
- Nem, nem volt. - mondta lemondóan. - De a zokogásod… Tényleg szörnyeteg vagyok!
- Edward Anthony Mason Cullen! - fakadtam ki. Csak akkor használtam így a nevét, ha nagyon dühös voltam. - Ezt meg ne halljam még egyszer! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. - Te azt tetted, ami az adott helyzetben a leghelyesebbnek tűnt. Az én sebeim pedig begyógyulnak, mert itt vagy, és begyógyítod őket.
A szemei felcsillantak. Lassan közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolt. Ajkaival finom játékba kezdett az enyémeken. Minden mozdulatára válaszoltam.
- Hmm. – mormolta a csókunkba. - Melyikkel kezdjem?
- Ezzel. - jelentettem ki parancsszerűen, a mutatóujjam az ajkaimra téve, és ő azonnal hozzálátott a gyógyításhoz.
