A dark night blog bemutatkozik


Kedves Látogató!


Üdvözöllek nálam!

Nincs olyan ember, akiben, ha egyszer elhagyják, majd visszajönnek hoz
legyen bármily nemes is ezzel az illető szándéka –, nem lel táptalajra a kétely magja.

Edward visszajött. Rájött, hogy nem jól döntött. De mi van Bellával? Nem akarja Edwardot hibáztatni, de a mellkasában ott van az ütés helye.

Ezen a blogon megtudhatjátok, hogyan birkóznak meg együtt Bella fájdalmával, és Edward hogyan feledteti el vele, amit tett.
dark night azaz sötét éjszaka címmel.
A friss fejezetek felkerülésének időpontjáról a főoldalon tájékozódhatsz. :)

Jó olvasást! :)


Érezd jól magad nálam, és kérlek, írj kommentet!!! :)

Köszönöm!

Abigel

Idézet

Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik.
De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk.

Helen Keller


2010. július 4., vasárnap

9. Gondolatok



A TOMPA FÉNY LASSAN HATOLT BE A SZEMHÉJAMON, ÁT A TUDATOMBA. Bizonytalanul nyitottam fel a szemeimet, és a pillantásom azonnal Edward megfeszült arcizmaira tévedt. Karba font kézzel feküdt mellettem mozdulatlanul, mint egy tökéletes kőszobor.

- Jó reggelt – mondtam erőtlen, rekedtes hangon.

- Jó reggelt, Kedvesem – fordult felém már rendezett vonásokkal, még egy halvány mosoly is átvillant gyönyörű arcán.

De elkésett vele, már nem tudott félrevezetni.

„Vajon miről fecseghettem álmomban már megint, ami ennyire elkeseríthette?” – morfondíroztam magamban, és az agyamon átvillanó lehetőségek ijesztőnek hatottak.

- Jól telt az éjszakád? – puhatolóztam óvatosan.

- Volt már rosszabb is – vont vállat.

- Oh… – ráncoltam össze a homlokom, feltámaszkodva az ágyon. – Szóval ez is egy rossz éjszaka volt? – próbálkoztam tovább.

- Nem, nem igazán – válaszolta lezserül.

- Edward! – mondtam ki a nevét kicsit erélyesebben is, mint akartam, mire aranyszín tekintetével fogságba ejtette az enyémet. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a káprázatot, ami lassan, de biztosan próbált hatalmába keríteni. – Mit hallgatsz el előlem? – húzódtam közelebb hozzá – miután erőt vettem magamon –, karjaimat a nyaka köré fonva.

- Semmit, Kedvesem – susogta selymes hangon. – Semmiség – igyekezett meggyőzni.

- Aha – forgattam meg a szemeimet. – Akkor egy semmiség miatt volt olyan búskomor az ábrázatod, mikor felébredtem? – gúnyolódtam.

- Én már csak ilyen búskomor fickó vagyok – somolygott.

- Edward! Kérlek! – sóhajtottam fel. – Örülnék, ha felhagynánk a macska egér játékkal, és…

- Az sajnos nem fog menni – villantotta rám jellegzetes mosolyát, miközben szemeiben ravasz fény csillant. – Amíg… – suttogta lágyan, mialatt átfogta a derekamat. Arra eszméltem, hogy Edward tökéletes márványteste fölém tornyosul. – amíg ilyen törékeny kisegér vagy – kuncogott.

- Azt hiszem, félreértelmezte a felállást, Mr. Cullen – nevettem. – A macska ugyanis én vagyok, Uram – koppintottam az orrára.

- Áh, az mindjárt más – bólintott elismerően, majd legördült rólam. – Akkor azt hiszem, menekülnöm kellene – szűkítette össze a szemeit, mintha fontolóra venné a lehetőséget.

- Hát, lehet, hogy te egy olyan egér vagy, akinek rosszul működik az agya, ezért nem tört még ki a frász a macska láttán – kuncogtam.

- Ne magadból indulj ki, Kedvesem – mormolta, hűvös tenyerével végigsimítva az arcomon. – Nem mindenki olyan bátor kisegér, hogy macskának képzelje magát – mondta, és a hangjában hallottam megcsendülni egy cseppnyi fájdalmat, mire a szívem összefacsarodott.

- Még te sem? – suttogtam lehunyt szemekkel, kiélezve figyelmemet a finom érintésre a bőrömön.

- Még én sem – egyezett bele.

„Hát, persze! Bátor? Én? Csak egy jelentéktelen emberlány vagyok, aki a meggondolatlanságával majdnem mindkettőnk halálát okozta!” – ostoroztam magam a butaságomért.

- Nem árulod el, hogy mit vétettem? – néztem fel rá meggyötörten.

Tudni akartam, hogy mit fecsegtem ki akaratom kívül, amivel megbántottam Őt. De úgy tűnt, esze ágában sincs elárulni.

- Nem vétettél semmit, Bella – torzult el egyszeriben az arca a fájdalomtól. – Csak én… csakis én vétettem ellened, és most viselnem kell a következményeket – sóhajtotta beletörődve. – De érted bármit elviselek, ha ezzel elnyerhetem a bocsánatodat – hajolt közelebb hozzám.

Az arcunkat csak pár milliméter választotta el egymástól, és nekem elakadt a lélegzetem, még most sem tudtam igazán elhinni, hogy itt van velem.

- Nincs mit megbocsátanom – szorult össze a gyomrom borsóméretűre, és éreztem, hogy egy óriási gombóc növekszik a torkomban. Nagyot nyeltem, de hasztalannak bizonyult a rám törő érzések ellen. –, ezért nincs is mit elnyerned – fejeztem be nagy nehezen a mondatot, miközben a látásom elhomályosult. – Nem mondod el, hogy mivel bántottalak meg? – kérdeztem rá még egyszer a könnyektől rekedtes hangon.

- Talán később – mosolygott, majd a mellkasára vont.

Engedelmesen rejtettem el arcomat a fehér garbóba, amelyen keresztül Edward testének hűvösségét megérezve kellemes megkönnyebbülés járta át a zsigereimet.

- El fogunk késni – állapította meg szenvtelenül.

Felkaptam a fejem, és az órára pillantottam: negyed kilenc múlt öt perccel.

- Csak nyugalom – simított végig gyengéden a karomon.

Nagyot sóhajtottam, majd feltápászkodtam az ágyról. Kelletlenül indultam a fürdőszobába, kezemben a piperetáskámmal.

- A kocsiban várlak – termett Edward mellettem a folyosón.

A szellő – gyors mozgásának velejárója – meglibbentette a hajamat, és magával hozta az édesen mámorító napfény illatot.

Finoman homlokon csókolt, majd eltűnt. Lehetőséget sem hagyott számomra, hogy megkérdezzem, mi oka van erre, de biztosan tudtam, hogy nyomós érvvel szolgál majd nekem. Így igyekeztem felülkerekedni a pánikon, ami makacsul próbált ledönteni a lábamról.


Gyorsan túlestem a fürdőszobai tortúrán, majd miután magamra öltöttem az egyik farmerom, és egy halványzöld, levélmintás felsőt a konyhába siettem. Gyorsan bekanalaztam a szokásos müzlit, aztán felkapva a táskámat kiléptem a házból.
Azonnal megértettem Edward hirtelen távozásának az okát: Charlie járőr kocsija a feljárón parkolt, ő pedig lezserül a motorháztetőnek támaszkodott.

- Jó reggelt, Apu! – mondtam lazán, amennyire csak tőlem telt.

- Bells – biccentett. Úgy éreztem magam, mint akit épp valami rettenetes bűntény miatt akarnak letartóztatni. – Nem fogsz elkésni? – kérdezte szigorú tekintettel meredve rám.

- Kicsit elaludtam – vallottam be a féligazságot.

- Azt látom – zsörtölődött.

- Sietek is – indultam a kocsi felé.

- Várj csak, Bells – szólt utánam, mire megtorpantam. – Tanítás után egyből hazajössz, igaz? – kérdezte, és a hangja inkább volt kérlelő, mint parancsoló.

- Persze, Apu – sóhajtottam. – Ne aggódj, fél háromra itthon vagyok.

- Rendben – motyogta, miközben hallottam a kocsija ajtaját nyílni.

Amikor feltártam a furgon vezető oldali ajtaját, csalódottan vettem tudomásul, hogy Edward nem ül benne. Valószínűleg túl kockázatosnak tartotta, hogy itt várjon rám.
Behajítottam a táskámat az anyósülésre, majd miután elhelyezkedtem a volán mögött, indítottam. Tekintetemmel körbepásztáztam a közeli fák között, de nem láttam Őt.
Ezután a pillantásom a táskámra tévedt, egy cetli lógott ki alóla félig. Remegő kézzel húztam elő a papírfecnit, miközben a szívem majd átszakította a mellkasomat.

Az iskola parkolójában várlak, Kedvesem! Vezess óvatosan!

Futtattam végig a szemem gyorsan az íráson.

„Tehát az iskolában vár.” – állapítottam meg keserűen.

Természetesen betartottam a sebességhatárt, ahogy mindig, de most nem bántam volna, ha egy gyorsabb járgánnyal ajándékoz meg Charlie.


A gyomromat összeszűkítő érzés azonnal felengedett, ahogy a parkolóba behajtva megláttam Edwardot a Volvónak támaszkodva.

Annyira távolinak tűnt most az egész: a szakítás, Volterra… Mintha meg sem történt volna. Csak a szívem érzékelte a változást, amit a lelkemben okozott.

Edward nem jött oda hozzám, megvárta, amíg kiszállok, és a táskámmal a vállamon elindulok felé. Ekkor fedeztem fel… Edward nagyon koncentrált valamire. Az arcvonásai megfeszültek, a szemei összeszűkültek, és a keze ökölbe szorult a teste mellett.

- Szia – léptem oda hozzá feszült figyelemmel fürkészve az arcát.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, erősen kifújta a levegőt, miközben ujjbegyeivel összecsípte az orrnyergét.

- Szia – nézett rám lágy tekintettel, halványan elmosolyodva.

A szemében felfedezni véltem a gyötrődés égető szikráit, ahogy lassan beleolvadnak a szépséges aranyfolyam hullámaiba.
Halk nevetés csendült a fülemben. Az épület felé fordítottam a tekintetem. Rögtön megláttam Jessicát és Laurent, amint kihívó tekintettel figyelik párosunkat.

Gondolatolvasó képesség nélkül is jól tudtam, hogy elméjük Edward felé küldött üzenetei kínozzák Őt. Hiszen mindketten szemtanúi voltak a szenvedésemnek, és természetes, hogy nem képesek másra koncentrálni ebben a pillanatban csak ennek emlékére. Képtelenek megérteni miért állok újra szóba vele, azok után, ami történt, amit Edward tett velem. Nem értik, és soha nem is fogják, de akaratukon kívül, bántják Őt, és ezt nem hagyhatom.

A felhőfoszlányokon néhol áttört az erőtlen napfény. A gondolat hirtelen fogalmazódott meg bennem.

- Ma napsütéses idő lesz? – inkább megállapításnak szántam, mint kérdésnek.

- Igen, Alice figyelmeztetett, hogy egy órakor haza kell mennünk – nézett rám fájdalmas tekintettel, de a vonásait sikerült időközben rendeznie.

- Mi lenne, ha most mennénk, mondjuk… a rétünkre… – csuklott el a hangom, mert féltem, hogy Edward tiltakozni fog az ötlet ellen, de tévedtem.

- Rendben – mosolyodott el halványan.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, még az állam is leesett. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen beadja a derekát, de nem bántam.

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a meglepődés érzésétől, majd határozottan bólintottam, elszánt tekintettel a szemébe nézve.

- Menjünk a Volvóval – intett a motorháztető felé, mire én elindultam.

Megkerülve a kocsit megálltam az anyósülés felőli oldalon. Edward közvetlenül mögöttem jött, és ahogy megtorpantam már nyitotta is az ajtót.

- Hölgyem – mondta lágyan.

Beszálltam az autóba, amíg elhelyezkedtem Edward emberi tempóban megkerülve a kocsit beült a volánhoz. Épp csak bekötöttem a biztonsági övet, a Volvo már ki is lőtt.

Hamarosan már a kis ösvényen parkoltunk. Edward kitárta nekem az ajtót. Még időm sem volt stabilizálni magam a talajon, mikor a hátára kapott.

- Kapaszkodj! – parancsolt rám. – És hunyd le a szemed! – kuncogott.

- Oké – motyogtam arcomat két lapockája közé, tökéletes hátába rejtve.

A szellő – amit a sebessége keltett – finoman lobogtatta a hajamat, éreztem, ahogy minden porcikámat megsimogatva kettőnk között átsüvít.

Aztán Edward megtorpant. Észre se vettem, hogy a karjaim görcsösen kapaszkodnak a nyakába, hogy a lábaim kétségbeesetten fonódnak a csípője köré. Az egész jelenet nagyon emlékeztetett az első alkalomra, mikor megmutatta, mennyire gyors.

- Elszoktál már ettől – állapította meg, és a hangjából bűnbánat érződött.

- Igen, azt hiszem, de… majd újra megszokom – dünnyögtem a hátába.

Edward felnevetett, majd a görcsbeállt ujjaimat óvatosan lefejtve a nyakáról a lábaimra állított.
Két-három pislogás után már „két lábon” álltam a talajon.
Edward felém fordult, és az arcomat fürkészte érdeklődő tekintettel.

- Jól vagyok – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére, mire felsóhajtott.

Hűvös kézfejével végigsimított az arcomon, ami megakasztotta a légvételemet, a szívem pedig készült átszakítani a mellkasomat. Éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul, és halvány-vörösre festi az orcáimat. Az ajkaim elnyíltak, ahogy Edward felém hajolt. Lágyan megcsókolt. Megérezve a finoman hűs érintést, libabőr futott végig rajtam. A karjaim ösztönösen fonódtak a nyaka köré. Egyik kezemmel beletúrtam selymes hajába, igyekezve még közelebb húzni magamhoz.
Nem húzódott el tőlem, ajkai gyengéden játszadoztak az enyémekkel, finom ízlelgettük egymást. Csak az utolsó pillanatban szakította meg a csókunkat, amikor már végképp nem bírtam éltető oxigén nélkül, de még ekkor sem akartam Őt elengedni. Az Ő önuralma mindig is erősebbnek bizonyult az enyémnél.

Kézen fogott, magával húzva a rétünk közepe felé. Gyönyörű volt, színes virágok tarkították újra mindenfelé – mintha csak minket vártak volna, hogy ezernyi pompás kelyhükkel kecsesen hajladozva köszönthessenek –, megbolondítva a zöld árnyalatiban játszó területet. Edward letelepedett, miközben ujjai még mindig az enyémekbe fűzve pihentek. Engedelmesen követtem a mozdulatban, a bokámra ülve mellé kuporodtam. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s mélyen beszívtam az Edward édes esszenciájával lágyan elkeveredő illatkavalkádot.

Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Edward előre meredt, miközben én gyönyörűséges arcának vonásait fürkésztem a tekintetemmel. Végigsiklattam a szemem állának kifogástalan vonalán, márványfehérségű bőrének tökéletességén.
Próbáltam visszanyerni a józanságomat, mielőtt a kábulat érzése teljesen hatalmába nem kerít, amíg még képesnek érzem magam rá, hogy kifaggassam az éjszaka történtekről.

- Öhm – köszörültem meg a torkom, mire Edward kíváncsi pillantással felém fordult. – Elmondod, miről kotyogtam éjszaka? – kérdeztem, tekintetemmel a rét egyszerű, mégis pompás látványát tanulmányozva.

- Oh – mormolta. – Szóval még mindig nem felejtetted el – fordította szemét az ég felé. – Semmi különöset, Bella – a szemem sarkából láttam, hogy vállat von. – Csupán annyit: „Jake, bocsáss meg!” – rándult meg az arca, ahogy a nevét kimondta.

- Oh… – csak ennyit voltam képes mondani. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el Edwardnak a helyzetet. De meg kellett próbálnom. – Csak aggódom érte – vallottam be végül a féligazságot.

- Megértem – susogta lágyan.

- Amikor Alice-szel… – haraptam el a mondat végét. – Ő vissza akart tartani, féltett engem, és faképnél hagytam, ezért aggódom. Ő a legjobb barátom, és ki tudja, hogy látom e még valaha – bicsaklott meg a hangom, és éreztem, hogy a hatalmas gombóc ismét szorongatja a torkom. A látásom elhomályosult, majd egy árulkodó könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Sajnálom – törölte le azonnal a nedvességet a bőrömről. A lehelete csiklandozta az arcom.

- Nem a te hibád, csakis az enyém – motyogtam halkan. – Téged visszakaptalak, így az agyam már képes az ő hiányát is érzékelni – állapítottam meg inkább csak magamnak.

- Akkor végre sikerült meggyőznöm téged, hogy nem csak egy álom vagyok? – somolygott.

- Nem – vágtam rá azonnal, mire Edward felhúzta az egyik szemöldökét. – Te vagy a legcsodálatosabb álmom, és soha többé nem szeretnék felébredni – az utolsó szavakat alig hallhatóan suttogtam el, de tisztában voltam vele, hogy tökéletesen hallja őket. Biztosan tudtam, hogy ezt kimondva fülig vörösödtem.

Edward gyengéden az állam alá nyúlt, finoman kényszerített, hogy belenézzek aranybarna íriszébe.

- Amíg nem szeretnél, addig nem ébresztelek fel – simított ki hűvös kézfejével egy kósza tincset az arcomból.

- Ne is, morcos tudok lenni, ha egy szép álomból felráznak – fenyegettem, erre felnevetett.

- Rendben, azt hiszem, a kisegér jobban jár, ha nem bosszantja fel a macskát – bólintott végül mosolyt csalva az arcomra.

- Kíváncsi lennék még valamire – motyogtam az orrom alatt.

- Hogy is nem lepődöm meg ezen – emelte égnek a tekintetét.

- Mire gondolt Jessica és Lauren az iskolánál? – hadartam el a kérdést egy szuszra.

Edward arcán hirtelen átsuhant egy fájdalomhullám.

- Rád – suttogta.

Tudtam, hogy így van, de meg akartam bizonyosodni róla. Nem engedhetem, hogy önmagát hibáztassa. Megpróbálhattam volna Nélküle élni, elfogadni, hogy nem jön vissza többé. De a bennem dúló érzések megváltoztathatatlanok Iránta. Ahogy a szívem végre összeállt egyetlen, ép egészé, úgy töltötte be újra a végtelen szerelem a tökéletes lény iránt, Edward iránt.

- Edward… – szólítottam meg halkan, miközben feltérdelve elé kuporodtam, arcát két tenyerem közé fogva, és tekintetemet az aranyfolyam hullámaiba fúrtam. – Az a múlté, már… már vége, itt vagy velem, és csak ez számít – mondtam teljes meggyőződéssel.

- Meg sem érdemellek, Bella – sóhajtotta.

- Akkor egy cipőben járunk, mert én sem Téged – hajtottam le a fejem.

Edward hűs tenyerét az arcomra simította, mire lehunytam a szemem élvezve hűs érintését. Megfogtam a csuklóját, majd lágyan belecsókoltam a kezébe. Éreztem, hogy szépen lassan elönt a biztonságérzet. Vége a pániknak, vége a hiány okozta kétségbeesésnek.
Edward lassan hátradőlt a selymes pázsiton, engem a mellkasára vonva. Mélyen magamba szívtam mámorító illatát, ujjaimat az övéibe fűztem, és a szívemen gyógyulófélben lévő hegek eltűntetésére koncentráltam. Figyeltem, ahogy a testemet és a lelkemet átjárja a csendes béke, az édes nyugalom, amint ölelő karjaiba zár az egyetlen lény, akit szeretek.