Életjel - Békés, Áldott Ünnepet!

Sziasztok!

Az Aby's Frantic World oldalán már olvasható az ünnepi novella, illetve egy hosszabb lélegzetű bejegyzés az elmúlt időszak eseményeiről. :)

Az idei karácsonyi művet Bella szemszögéből írtam - vissza a gyökerekhez. :D Remélem, örömmel olvassátok és elnyeri a tetszéseteket. :) A történet a Breaking Dawn utáni első karácsony idején játszódik, a címe: Megdermedt idő. :)

Ezzel az írásommal

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BÉKÉS, ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK! :)

Ha esetleg szeretnétek részt venni a Hűséges Olvasó játék decemberi fordulójában, akkor regisztráljatok a honlapon és mondjátok el a véleményeiteket az e havi történetekről. :)

További Szép Ünnepet Nektek! :)

Szeretettel:
Aby <(@ˇvˇ@)>

Találkozzunk!- Szó-kincs 2011 című kötet dedikálása: június 4.- Olvasói Találkozó: június 24-25-26.

Sziasztok!

Két nagyon fontos hírt, illetve kérdést hoztam most Nektek!

Mint ahogy azt néhányan biztosan tudjátok, június 2-án, a 82. Ünnepi Könyvhéten, az Aposztróf Kiadó gondozásában megjelenik a Szó-kincs 2011 című antológia, melyben helyet kapott az Álom és valóság című novellám átdolgozott változata, illetve Stigu Jelek című írása.

Az a megtiszteltetés ért minket, hogy a rendezvényen a Kiadó lehetőséget biztosít a kötet dedikálására. :)

Helyszín: 82. Ünnepi Könyvhét (Budapest, Vörösmarty tér)

Ezt mindketten hatalmas lehetőségnek tartjuk és reményteli várakozással nézünk az esemény elébe. :)

Aki kíváncsi ránk, és szeretne velünk személyesen is találkozni, az megtalál minket 2011. június 4-én, 15.30-tól 16.00-ig az Aposztróf Kiadó pavilonjának dedikálóasztalánál. :)

A dedikálásra és a dedikálás után egy kis kötetlen beszélgetésre szeretettel várunk Titeket! :)

A másik nagy hír, hogy 2011. június 24-étől 26-áig (péntektől vasárnapig) közös Olvasói Találkozót tartunk Stiguval. :)

Helyszín: Kőszárhegy (Székesfehérvártól 15 km-re, a Balaton felé)

Tervezett programok:

• Felolvasás új művekből
• Stigu:
• DreamWorld prológusa (ami valószínűleg csak itt lesz hallható, blogra nem kerül fel);
• Vadles - Tervezett tábori novella

• Aby:
• Soulraider prológusa;
• Készülő regényemből részletek

• Tündérmesém dalai Stigu előadásában

• Meseírás és egyéb kreatív játékok (aki volt tavaly, tanúsíthatja, hogy milyen jókat tudunk játszani :) )

• Nyolcféle QUIZ a történeteinkhez kapcsolódóan, tehát érdemes újraolvasgatni őket! :) Főleg, mivel szuper ajándékokat lehet nyerni! ;)

• Kötetlen beszélgetés bármiről, ami érdekel titeket. :)

Természetesen ittalvósra tervezzük, de ha valaki esetleg nem tud mindhárom csupán egy vagy két napra lejönni - senkit nem fogunk hagyni elveszni! :)

Aki szeretne részt venni a találkozón (akár mindhárom, akár csak az egyik nap), jelezze nekem hozzászólás formájában!

A részleteket, az odajutást, annak időpontját, stb. később egyeztetjük. Aki esetleg Budapestről jön, keresse fel Stigu blogját, mert ő is onnan érkezik, ezért engedélyt kapott tőlem, hogy megszervezze a pesti csoportot. :)

Remélem, hogy minél többen leszünk, mert sok ember kis helyen a legjobb! :) /Minél többen lelkesedtek, és jelentkeztek, annál nagyobb lesz a mi kedvünk is, és annál több meglepetéssel és ajándékkal készülünk! :D/

Aki esetleg nem tud részt venni a Találkozón, de kíváncsi ránk, szeretne megismerkedni velünk és lehetősége van június 4-én a dedikálás időpontjában kinézni az Ünnepi Könyvhét rendezvényére, azt szeretettel várjuk! :)

Bízom benne, hogy örültök a híreknek és boldogan vesztek részt mindkét vagy csak egyik eseményen! :)

Izgatottan várjuk a jelentkezőket! :)

Szép estét Nektek!

Szeretettel:

Aby <(@ˇvˇ@)>

Antológia kedvezményes áron

Sziasztok!

Hamarosan megjelenik a Szó-kincs 2011 című antológia, az Aposztróf Kiadó gondozásában. A kötetben helyet kapott az én és Stigu egyik novellája is. Május 10-éig kedvezményes áron lehet hozzájutni. A részletekért kattintsatok a linkre: Aby's Frantic World.

További szép napot kívánok Nektek!

Szeretettel:

Aby

9. Gondolatok

A TOMPA FÉNY LASSAN HATOLT BE A SZEMHÉJAMON, ÁT A TUDATOMBA. Bizonytalanul nyitottam fel a szemeimet, és a pillantásom azonnal Edward megfeszült arcizmaira tévedt. Karba font kézzel feküdt mellettem mozdulatlanul, mint egy tökéletes kőszobor.

- Jó reggelt – mondtam erőtlen, rekedtes hangon.

- Jó reggelt, Kedvesem – fordult felém már rendezett vonásokkal, még egy halvány mosoly is átvillant gyönyörű arcán.

De elkésett vele, már nem tudott félrevezetni.

„Vajon miről fecseghettem álmomban már megint, ami ennyire elkeseríthette?” – morfondíroztam magamban, és az agyamon átvillanó lehetőségek ijesztőnek hatottak.

- Jól telt az éjszakád? – puhatolóztam óvatosan.

- Volt már rosszabb is – vont vállat.

- Oh… – ráncoltam össze a homlokom, feltámaszkodva az ágyon. – Szóval ez is egy rossz éjszaka volt? – próbálkoztam tovább.

- Nem, nem igazán – válaszolta lezserül.

- Edward! – mondtam ki a nevét kicsit erélyesebben is, mint akartam, mire aranyszín tekintetével fogságba ejtette az enyémet. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a káprázatot, ami lassan, de biztosan próbált hatalmába keríteni. – Mit hallgatsz el előlem? – húzódtam közelebb hozzá – miután erőt vettem magamon –, karjaimat a nyaka köré fonva.

- Semmit, Kedvesem – susogta selymes hangon. – Semmiség – igyekezett meggyőzni.

- Aha – forgattam meg a szemeimet. – Akkor egy semmiség miatt volt olyan búskomor az ábrázatod, mikor felébredtem? – gúnyolódtam.

- Én már csak ilyen búskomor fickó vagyok – somolygott.

- Edward! Kérlek! – sóhajtottam fel. – Örülnék, ha felhagynánk a macska egér játékkal, és…

- Az sajnos nem fog menni – villantotta rám jellegzetes mosolyát, miközben szemeiben ravasz fény csillant. – Amíg… – suttogta lágyan, mialatt átfogta a derekamat. Arra eszméltem, hogy Edward tökéletes márványteste fölém tornyosul. – amíg ilyen törékeny kisegér vagy – kuncogott.

- Azt hiszem, félreértelmezte a felállást, Mr. Cullen – nevettem. – A macska ugyanis én vagyok, Uram – koppintottam az orrára.

- Áh, az mindjárt más – bólintott elismerően, majd legördült rólam. – Akkor azt hiszem, menekülnöm kellene – szűkítette össze a szemeit, mintha fontolóra venné a lehetőséget.

- Hát, lehet, hogy te egy olyan egér vagy, akinek rosszul működik az agya, ezért nem tört még ki a frász a macska láttán – kuncogtam.

- Ne magadból indulj ki, Kedvesem – mormolta, hűvös tenyerével végigsimítva az arcomon. – Nem mindenki olyan bátor kisegér, hogy macskának képzelje magát – mondta, és a hangjában hallottam megcsendülni egy cseppnyi fájdalmat, mire a szívem összefacsarodott.

- Még te sem? – suttogtam lehunyt szemekkel, kiélezve figyelmemet a finom érintésre a bőrömön.

- Még én sem – egyezett bele.

„Hát, persze! Bátor? Én? Csak egy jelentéktelen emberlány vagyok, aki a meggondolatlanságával majdnem mindkettőnk halálát okozta!” – ostoroztam magam a butaságomért.

- Nem árulod el, hogy mit vétettem? – néztem fel rá meggyötörten.

Tudni akartam, hogy mit fecsegtem ki akaratom kívül, amivel megbántottam Őt. De úgy tűnt, esze ágában sincs elárulni.

- Nem vétettél semmit, Bella – torzult el egyszeriben az arca a fájdalomtól. – Csak én… csakis én vétettem ellened, és most viselnem kell a következményeket – sóhajtotta beletörődve. – De érted bármit elviselek, ha ezzel elnyerhetem a bocsánatodat – hajolt közelebb hozzám.

Az arcunkat csak pár milliméter választotta el egymástól, és nekem elakadt a lélegzetem, még most sem tudtam igazán elhinni, hogy itt van velem.

- Nincs mit megbocsátanom – szorult össze a gyomrom borsóméretűre, és éreztem, hogy egy óriási gombóc növekszik a torkomban. Nagyot nyeltem, de hasztalannak bizonyult a rám törő érzések ellen. –, ezért nincs is mit elnyerned – fejeztem be nagy nehezen a mondatot, miközben a látásom elhomályosult. – Nem mondod el, hogy mivel bántottalak meg? – kérdeztem rá még egyszer a könnyektől rekedtes hangon.

- Talán később – mosolygott, majd a mellkasára vont.

Engedelmesen rejtettem el arcomat a fehér garbóba, amelyen keresztül Edward testének hűvösségét megérezve kellemes megkönnyebbülés járta át a zsigereimet.

- El fogunk késni – állapította meg szenvtelenül.

Felkaptam a fejem, és az órára pillantottam: negyed kilenc múlt öt perccel.

- Csak nyugalom – simított végig gyengéden a karomon.

Nagyot sóhajtottam, majd feltápászkodtam az ágyról. Kelletlenül indultam a fürdőszobába, kezemben a piperetáskámmal.

- A kocsiban várlak – termett Edward mellettem a folyosón.

A szellő – gyors mozgásának velejárója – meglibbentette a hajamat, és magával hozta az édesen mámorító napfény illatot.

Finoman homlokon csókolt, majd eltűnt. Lehetőséget sem hagyott számomra, hogy megkérdezzem, mi oka van erre, de biztosan tudtam, hogy nyomós érvvel szolgál majd nekem. Így igyekeztem felülkerekedni a pánikon, ami makacsul próbált ledönteni a lábamról.

Gyorsan túlestem a fürdőszobai tortúrán, majd miután magamra öltöttem az egyik farmerom, és egy halványzöld, levélmintás felsőt a konyhába siettem. Gyorsan bekanalaztam a szokásos müzlit, aztán felkapva a táskámat kiléptem a házból.

Azonnal megértettem Edward hirtelen távozásának az okát: Charlie járőr kocsija a feljárón parkolt, ő pedig lezserül a motorháztetőnek támaszkodott.

- Jó reggelt, Apu! – mondtam lazán, amennyire csak tőlem telt.

- Bells – biccentett. Úgy éreztem magam, mint akit épp valami rettenetes bűntény miatt akarnak letartóztatni. – Nem fogsz elkésni? – kérdezte szigorú tekintettel meredve rám.

- Kicsit elaludtam – vallottam be a féligazságot.

- Azt látom – zsörtölődött.

- Sietek is – indultam a kocsi felé.

- Várj csak, Bells – szólt utánam, mire megtorpantam. – Tanítás után egyből hazajössz, igaz? – kérdezte, és a hangja inkább volt kérlelő, mint parancsoló.

- Persze, Apu – sóhajtottam. – Ne aggódj, fél háromra itthon vagyok.

- Rendben – motyogta, miközben hallottam a kocsija ajtaját nyílni.

Amikor feltártam a furgon vezető oldali ajtaját, csalódottan vettem tudomásul, hogy Edward nem ül benne. Valószínűleg túl kockázatosnak tartotta, hogy itt várjon rám.

Behajítottam a táskámat az anyósülésre, majd miután elhelyezkedtem a volán mögött, indítottam. Tekintetemmel körbepásztáztam a közeli fák között, de nem láttam Őt.

Ezután a pillantásom a táskámra tévedt, egy cetli lógott ki alóla félig. Remegő kézzel húztam elő a papírfecnit, miközben a szívem majd átszakította a mellkasomat.

Az iskola parkolójában várlak, Kedvesem! Vezess óvatosan!

Futtattam végig a szemem gyorsan az íráson.

„Tehát az iskolában vár.” – állapítottam meg keserűen.

Természetesen betartottam a sebességhatárt, ahogy mindig, de most nem bántam volna, ha egy gyorsabb járgánnyal ajándékoz meg Charlie.

A gyomromat összeszűkítő érzés azonnal felengedett, ahogy a parkolóba behajtva megláttam Edwardot a Volvónak támaszkodva.

Annyira távolinak tűnt most az egész: a szakítás, Volterra… Mintha meg sem történt volna. Csak a szívem érzékelte a változást, amit a lelkemben okozott.

Edward nem jött oda hozzám, megvárta, amíg kiszállok, és a táskámmal a vállamon elindulok felé. Ekkor fedeztem fel… Edward nagyon koncentrált valamire. Az arcvonásai megfeszültek, a szemei összeszűkültek, és a keze ökölbe szorult a teste mellett.

- Szia – léptem oda hozzá feszült figyelemmel fürkészve az arcát.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, erősen kifújta a levegőt, miközben ujjbegyeivel összecsípte az orrnyergét.

- Szia – nézett rám lágy tekintettel, halványan elmosolyodva.

A szemében felfedezni véltem a gyötrődés égető szikráit, ahogy lassan beleolvadnak a szépséges aranyfolyam hullámaiba.

Halk nevetés csendült a fülemben. Az épület felé fordítottam a tekintetem. Rögtön megláttam Jessicát és Laurent, amint kihívó tekintettel figyelik párosunkat.

Gondolatolvasó képesség nélkül is jól tudtam, hogy elméjük Edward felé küldött üzenetei kínozzák Őt. Hiszen mindketten szemtanúi voltak a szenvedésemnek, és természetes, hogy nem képesek másra koncentrálni ebben a pillanatban csak ennek emlékére. Képtelenek megérteni miért állok újra szóba vele, azok után, ami történt, amit Edward tett velem. Nem értik, és soha nem is fogják, de akaratukon kívül, bántják Őt, és ezt nem hagyhatom.

A felhőfoszlányokon néhol áttört az erőtlen napfény. A gondolat hirtelen fogalmazódott meg bennem.

- Ma napsütéses idő lesz? – inkább megállapításnak szántam, mint kérdésnek.

- Igen, Alice figyelmeztetett, hogy egy órakor haza kell mennünk – nézett rám fájdalmas tekintettel, de a vonásait sikerült időközben rendeznie.

- Mi lenne, ha most mennénk, mondjuk… a rétünkre… – csuklott el a hangom, mert féltem, hogy Edward tiltakozni fog az ötlet ellen, de tévedtem.

- Rendben – mosolyodott el halványan.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, még az állam is leesett. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen beadja a derekát, de nem bántam.

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a meglepődés érzésétől, majd határozottan bólintottam, elszánt tekintettel a szemébe nézve.

- Menjünk a Volvóval – intett a motorháztető felé, mire én elindultam.

Megkerülve a kocsit megálltam az anyósülés felőli oldalon. Edward közvetlenül mögöttem jött, és ahogy megtorpantam már nyitotta is az ajtót.

- Hölgyem – mondta lágyan.

Beszálltam az autóba, amíg elhelyezkedtem Edward emberi tempóban megkerülve a kocsit beült a volánhoz. Épp csak bekötöttem a biztonsági övet, a Volvo már ki is lőtt.

Hamarosan már a kis ösvényen parkoltunk. Edward kitárta nekem az ajtót. Még időm sem volt stabilizálni magam a talajon, mikor a hátára kapott.

- Kapaszkodj! – parancsolt rám. – És hunyd le a szemed! – kuncogott.

- Oké – motyogtam arcomat két lapockája közé, tökéletes hátába rejtve.

A szellő – amit a sebessége keltett – finoman lobogtatta a hajamat, éreztem, ahogy minden porcikámat megsimogatva kettőnk között átsüvít.

Aztán Edward megtorpant. Észre se vettem, hogy a karjaim görcsösen kapaszkodnak a nyakába, hogy a lábaim kétségbeesetten fonódnak a csípője köré. Az egész jelenet nagyon emlékeztetett az első alkalomra, mikor megmutatta, mennyire gyors.

- Elszoktál már ettől – állapította meg, és a hangjából bűnbánat érződött.

- Igen, azt hiszem, de… majd újra megszokom – dünnyögtem a hátába.

Edward felnevetett, majd a görcsbeállt ujjaimat óvatosan lefejtve a nyakáról a lábaimra állított.

Két-három pislogás után már „két lábon” álltam a talajon.

Edward felém fordult, és az arcomat fürkészte érdeklődő tekintettel.

- Jól vagyok – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére, mire felsóhajtott.

Hűvös kézfejével végigsimított az arcomon, ami megakasztotta a légvételemet, a szívem pedig készült átszakítani a mellkasomat. Éreztem, hogy a vérem az arcomba tódul, és halvány-vörösre festi az orcáimat. Az ajkaim elnyíltak, ahogy Edward felém hajolt. Lágyan megcsókolt. Megérezve a finoman hűs érintést, libabőr futott végig rajtam. A karjaim ösztönösen fonódtak a nyaka köré. Egyik kezemmel beletúrtam selymes hajába, igyekezve még közelebb húzni magamhoz.

Nem húzódott el tőlem, ajkai gyengéden játszadoztak az enyémekkel, finom ízlelgettük egymást. Csak az utolsó pillanatban szakította meg a csókunkat, amikor már végképp nem bírtam éltető oxigén nélkül, de még ekkor sem akartam Őt elengedni. Az Ő önuralma mindig is erősebbnek bizonyult az enyémnél.

Kézen fogott, magával húzva a rétünk közepe felé. Gyönyörű volt, színes virágok tarkították újra mindenfelé – mintha csak minket vártak volna, hogy ezernyi pompás kelyhükkel kecsesen hajladozva köszönthessenek –, megbolondítva a zöld árnyalatiban játszó területet. Edward letelepedett, miközben ujjai még mindig az enyémekbe fűzve pihentek. Engedelmesen követtem a mozdulatban, a bokámra ülve mellé kuporodtam. Egy pillanatra lehunytam a szemem, s mélyen beszívtam az Edward édes esszenciájával lágyan elkeveredő illatkavalkádot.

Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Edward előre meredt, miközben én gyönyörűséges arcának vonásait fürkésztem a tekintetemmel. Végigsiklattam a szemem állának kifogástalan vonalán, márványfehérségű bőrének tökéletességén.

Próbáltam visszanyerni a józanságomat, mielőtt a kábulat érzése teljesen hatalmába nem kerít, amíg még képesnek érzem magam rá, hogy kifaggassam az éjszaka történtekről.

- Öhm – köszörültem meg a torkom, mire Edward kíváncsi pillantással felém fordult. – Elmondod, miről kotyogtam éjszaka? – kérdeztem, tekintetemmel a rét egyszerű, mégis pompás látványát tanulmányozva.

- Oh – mormolta. – Szóval még mindig nem felejtetted el – fordította szemét az ég felé. – Semmi különöset, Bella – a szemem sarkából láttam, hogy vállat von. – Csupán annyit: „Jake, bocsáss meg!” – rándult meg az arca, ahogy a nevét kimondta.

- Oh… – csak ennyit voltam képes mondani. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el Edwardnak a helyzetet. De meg kellett próbálnom. – Csak aggódom érte – vallottam be végül a féligazságot.

- Megértem – susogta lágyan.

- Amikor Alice-szel… – haraptam el a mondat végét. – Ő vissza akart tartani, féltett engem, és faképnél hagytam, ezért aggódom. Ő a legjobb barátom, és ki tudja, hogy látom e még valaha – bicsaklott meg a hangom, és éreztem, hogy a hatalmas gombóc ismét szorongatja a torkom. A látásom elhomályosult, majd egy árulkodó könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Sajnálom – törölte le azonnal a nedvességet a bőrömről. A lehelete csiklandozta az arcom.

- Nem a te hibád, csakis az enyém – motyogtam halkan. – Téged visszakaptalak, így az agyam már képes az ő hiányát is érzékelni – állapítottam meg inkább csak magamnak.

- Akkor végre sikerült meggyőznöm téged, hogy nem csak egy álom vagyok? – somolygott.

- Nem – vágtam rá azonnal, mire Edward felhúzta az egyik szemöldökét. – Te vagy a legcsodálatosabb álmom, és soha többé nem szeretnék felébredni – az utolsó szavakat alig hallhatóan suttogtam el, de tisztában voltam vele, hogy tökéletesen hallja őket. Biztosan tudtam, hogy ezt kimondva fülig vörösödtem.

Edward gyengéden az állam alá nyúlt, finoman kényszerített, hogy belenézzek aranybarna íriszébe.

- Amíg nem szeretnél, addig nem ébresztelek fel – simított ki hűvös kézfejével egy kósza tincset az arcomból.

- Ne is, morcos tudok lenni, ha egy szép álomból felráznak – fenyegettem, erre felnevetett.

- Rendben, azt hiszem, a kisegér jobban jár, ha nem bosszantja fel a macskát – bólintott végül mosolyt csalva az arcomra.

- Kíváncsi lennék még valamire – motyogtam az orrom alatt.

- Hogy is nem lepődöm meg ezen – emelte égnek a tekintetét.

- Mire gondolt Jessica és Lauren az iskolánál? – hadartam el a kérdést egy szuszra.

Edward arcán hirtelen átsuhant egy fájdalomhullám.

- Rád – suttogta.

Tudtam, hogy így van, de meg akartam bizonyosodni róla. Nem engedhetem, hogy önmagát hibáztassa. Megpróbálhattam volna Nélküle élni, elfogadni, hogy nem jön vissza többé. De a bennem dúló érzések megváltoztathatatlanok Iránta. Ahogy a szívem végre összeállt egyetlen, ép egészé, úgy töltötte be újra a végtelen szerelem a tökéletes lény iránt, Edward iránt.

- Edward… – szólítottam meg halkan, miközben feltérdelve elé kuporodtam, arcát két tenyerem közé fogva, és tekintetemet az aranyfolyam hullámaiba fúrtam. – Az a múlté, már… már vége, itt vagy velem, és csak ez számít – mondtam teljes meggyőződéssel.

- Meg sem érdemellek, Bella – sóhajtotta.

- Akkor egy cipőben járunk, mert én sem Téged – hajtottam le a fejem.

Edward hűs tenyerét az arcomra simította, mire lehunytam a szemem élvezve hűs érintését. Megfogtam a csuklóját, majd lágyan belecsókoltam a kezébe. Éreztem, hogy szépen lassan elönt a biztonságérzet. Vége a pániknak, vége a hiány okozta kétségbeesésnek.

Edward lassan hátradőlt a selymes pázsiton, engem a mellkasára vonva. Mélyen magamba szívtam mámorító illatát, ujjaimat az övéibe fűztem, és a szívemen gyógyulófélben lévő hegek eltűntetésére koncentráltam. Figyeltem, ahogy a testemet és a lelkemet átjárja a csendes béke, az édes nyugalom, amint ölelő karjaiba zár az egyetlen lény, akit szeretek.

8. Borzongás

A SÖTÉTSÉG KEGYETLENÜL MAGÁBA SZIPPANTOTT, de várt engem a fény, a remény, a lezárt szemhéjaimon túl.

A hűvös érintéstől – mely nem volt része az életemnek az elmúlt hat hónapban – megborzongtam. De ez az édes borzongás mámoros boldogsággal töltötte be megtört lelkem egészét, biztosítva róla, hogy újra élek.

A rám borult sötétségben távolról hallottam a gyönyörű mesebeli lény fájdalomtól és aggodalomtól eltorzult angyali hangját.

- Bella! – szólított meg a bársonyosan csengő hang, miközben enyhe paskolást éreztem az arcomon. – Bella!... Bella! – szólongatott Edward kétségbeesve. – Bella, kérlek, térj magadhoz! – könyörgött meggyötörten.

A szemeim hirtelen pattantak fel, a pillantásom azonnal Edwardéval találkozott.

Fölém hajolt, a szenvedés fátyla elhomályosította lágyan izzó aranyszín tekintetét.

- Mi... mi történt? – kérdeztem zavartan, erőtlen hangon.

- Elájultál…azt hiszem… – válaszolta Edward megtörten, hűs kézfejével gyengéden végigsimítva az arcomon.

- Elájultam? – ismételtem hitetlenkedve.

Óvatosan feltámaszkodtam az ágyon, egyik kezemet a homlokomra helyezve. A szoba alig észlelhetően forgott körülöttem.

- Bella, jól vagy? Minden rendben? – faggatott Edward aggodalommal telve.

- Igen. Jól... – köszörültem meg a torkom, öklömet a számhoz emelve, hogy a hangom határozottabbnak hasson. – Jól vagyok! – mosolyodtam el halványan.

Ahogy végigpillantottam Edward tökéletes alakján – a szívemet melegséggel betöltő látványtól –, rögtön arcul csapott az ájulásom okának felismerése.

- Ne haragudj! – suttogtam bűnbánóan, miközben közelebb húzódtam hozzá.

„Hogy lehetek ilyen ostoba? Miért kínzom Őt?... Ennyire... ennyire önző lennék?” – ostoroztam magam gondolatban.

Nem akartam Edwardnak fájdalmat okozni. Ki akartam vetni magamból a gyenge, szenvedő részemet. Erős szerettem volna lenni, visszatalálni önmagamhoz.

Legszívesebben egy mágnest helyeznék a mellkasomba, hogy magához vonzza a testemben céltalanul bolyongó milliónyi szilánkját a szívemnek.

De sajnos, az nem lenne elég.

A mágnes egy helyre vonzaná őket, viszont nem forrasztaná össze. Különálló részek maradnának.

Most, hogy visszakaptam az egyetlent ezen a világon, aki képes nyomtalanul, hegek nélkül egybeolvasztani, talán Ő visszaadhatja a szívemet egészben.

- Miért haragudnék, Kedvesem? – kérdezte Edward lágyan, kérdő pillantással fürkészve az arcomat.

- Mert pánikba estem – mondtam elhaló hangon.

Rettentően szégyelltem magam. A lelkiismeret-furdalás kis híján maga alá temetett.

- Kérlek, ezt most magyarázd meg, Bella, mert nem értem – vonta fel a szemöldökét. – Miért is kéred pontosan, hogy ne haragudjak? – nézett rám jelentőségteljesen.

- Mert... – sóhajtottam fel. – mert megijedtem attól, hogy távol vagy tőlem – vallottam be félszegen, lesütve a szemeimet. – Tudom, hogy muszáj volt Charlie miatt – folytattam gyorsan, hogy ne legyen ideje magát hibáztatni. – Csak bepánikoltam, mert kikerültél a látóteremből – hunytam le a szemem. – Nem vagyok képes elviselni, ha nem vagy a közelemben – suttogtam, a végére megbicsaklott a hangon, és éreztem, hogy egy buta könnycsepp végigfolyik az arcomon.

- Hidd el, Bella, nekem is nehezemre esett magadra hagynom téged – mondta lágyan. A hangjában fájdalom csendült, amibe a szívemnek az a piciny ép darabja belesajdult. – Most is, mint akkor – susogta, miközben hűvös tenyerét finoman az arcomra helyezte, friss tavasz illatú lehelete cirógatta a bőrömet. – Mint bármikor – csókolta le a nedves könnycseppet az államról.

- Most már tudom – válaszoltam őszintén.

Tényleg képes voltam elhinni, hogy visszatért hozzám, hogy itt van velem teljes valójában, hogy sosem akart elhagyni, hogy az én érdekemben cselekedett.

Ajkai kínzó lassúsággal vándoroltak az enyémek felé. Mikor rátaláltak, elégedetten felnyögtem. Edward engedte, hogy úgy csókoljam, ahogy mindig is szerettem volna.

Egyre jobban úgy éreztem, valami megváltozott benne, mintha a vérem illata nem verne közénk többé gátat.

Ez a halvány megérzés boldogsággal átitatott elégedettséggel töltött el.

„Talán tényleg csak a viszontlátás öröme van rá különleges hatással!” – morfondíroztam magamban.

Ha ez is az oka, számomra nem számított, csak a tudat, hogy mellettem van.

Átadtam magam a mámorító csóknak, édesen hűs ajkai érintésének az enyémeken, a bódító illatnak, mely körüllengte Őt.

Arcát két tenyerem közé fogtam. Nem kapkodtam, nem voltam mohó... ez egyszer! A lelkem sebei – melyekre Ő az egyetlen gyógyír – arra ösztökéltek, hogy könyörtelen módon elzárjam magamban, hogy az agyam legtávolabbi zugában láncra verjem a bennem lakozó, a csókjai után kimondhatatlanul vágyakozó szörnyeteget, mely régen, újra és újra ostrom alá vette ingatag önfegyelmét.

Ki akartam élvezni a pillanat varázsát. A csodát, az álmot,...a közelségét, az érintését... Őt magát... Edwardot!

Hagyta, hogy a nyelvemmel lágyan körberajzoljam tökéletesen ívelt száját, miközben egyik kezével átfogva a derekamat közelebb húzott magához.

Karjának hűvössége finom remegést váltott ki a testemből. Ugyanaz a mámoros érzés öntött el, mint mielőtt magamhoz tértem. Az élet átjárta lényem egészét, a szívem eszeveszett ütemet diktált a mellkasomban.

Ajkaimat csak akkor választottam el az övéitől, mikor már nem bírtam az éltető oxigén nélkül.

A homlokomat hideg homlokához érintettem, miközben megmártózva a boldogság tengerében mélyeket lélegeztem testének édes aromájával vegyített levegőből, igyekezve lassan megtölteni vele a tüdőmet.

Mikor a légvételem nyugodtabbá vált, kinyitottam a szemem. A tekintetünk rögtön egybeforrt, Edward borostyánként izzó szemeinek bűvkörébe vonta az enyémeket.

- Szeretlek, Edward Cullen! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Érezni véltem, ahogy az ereimben szétáradó békés nyugalom elernyeszti a fájdalomtól eddig feszengő testemet.

- Én is szeretlek, Isabealla Swan! – lehelte, mialatt ajkai szegletében megjelent a kedvenc mosolyom.

A gyönyörű, jellegzetes félmosoly, amelynek emlékét oly' elszántan igyekeztem megóvni.

Egykoron mindennél jobban féltem attól, hogy kitörlődik, és a gyarló emberi memóriám homályába vész.

De ez sohasem történhetett volna meg, most már biztosan tudtam. Nincs senkinek hatalma hozzá, hogy kitörölje belőlem az emlékét. Még Neki sincs!

- Bella? – szólított meg Edward bizonytalanul.

- Igen? – mosolyogtam őszintén, végre képes voltam rá.

Megkönnyebbültem, a mellkasomban enyhült a sajgás.

A lyukat, melyet az elvesztése ütött rajta, kezdte betemetni az önfeledt örömöm.

- Azért ájultál el, mert magadra hagytalak? – kérdezte bűntudatosan, miközben a tekintete újra megtelt fájdalommal.

- Nem tudom – hazudtam.

Nem akartam, hogy az én butaságom miatt magát hibáztassa.

- Bella! – szólt rám dühösen, de a hangja így is bársonyos maradt.

Kicsit távolabb húzódott tőlem, tekintetemet még mindig fogva tartva.

Sosem tudtam Neki hazudni. Most sem! Átlátott rajtam. Hiába voltak rejtve előtte a gondolataim – valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag –, így is nyitott könyvnek számítottam Neki.

- Igen – suttogtam szánakozva, lehajtva a fejemet. – Ostoba reakció volt – mondtam, és komolyan így is gondoltam.

Edward gyengéden az állam alá nyúlt, hogy ne tudjam elkerülni megértő pillantását.

- Sajnálom – lehelte. – Mindörökre melletted maradok – ígérte elszántan. – Legalábbis, amíg te is így akarod. Ne félj! Rajtad kívül már nincs senki és semmi, ami elválaszthat tőled! – mosolygott a reakciómra várva.

A fájdalom, és kétségbeesés, enyhült a mellkasomban. Széttört szívem – Edward ígéretétől ujjongva – örömmel látott apró darabkáinak összeforrasztásához. A gyógyulási folyamat átlépte az eddig bezárt ajtó küszöbét, mely elzárt a boldogságtól.

- Akkor tényleg nincs mitől tartanom – nevettem fel önfeledten. – Én nem fogom megfosztani magam tőled – jelentettem ki határozottan.

- Azt mindjárt gondoltam – kacagott.

- Hmm. Azért ne bízza el magát, Mr. Cullen! – fenyegettem, mutatóujjamat játékosan feltartva, megrázva előtte a kezem.

- Nem fogom – bólintott önelégült mosollyal az arcán, majd lágy csókot lehelt a homlokomra. – Emberi szükségletek? – érdeklődött újra a szemembe nézve.

Ajkai csak pár milliméterre voltak az enyémektől.

- Mi az? Máris szeretnél megszabadulni tőlem? – durcáskodtam.

- Bella, hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? – játszotta a sértődöttet, mire vállat vontam, elfordítva róla a tekintetem, vissza-visszasandítva rá. – Na megállj csak! – fenyegetett, ajkaival az enyémek felé közelítve.

Gyorsan felpattantam – amit csak Edward engedélyével sikerült kiviteleznem –, de a következő pillanatban már a válla után kaptam, hogy meg tudjak támaszkodni, megszédülve a hirtelen mozdulattól.

Rögtön előttem termett, nyugtatóan hűs karjait a testem köré fonva.

- A fogócska úgy látszik, egyáltalán nem nekem való – dünnyögtem.

- Már az elején figyelmeztettelek, hogy nem tudsz elfutni előlem – hajolt közel a fülemhez, a hajamon keresztül selymes hangján belesuttogva.

- Ohhh – semmi értelmeset nem voltam képes kinyögni. Próbáltam kivonni magam elkápráztató hatása alól, ami igencsak nehezemre esett. – Nem tudsz megfélemlíteni! Ne is próbálkozz! – ráncoltam össze a homlokom. – Most pedig megyek, elintézem azokat az ostoba emberi szükségleteket – húztam el a számat, miközben árulóan megkordult a gyomrom.

- Mit szólnál hozzá, ha veled mennék? – kérdezte ravaszul.

- Hogyan? – bámultam rá kikerekedett szemekkel, tátott szájjal.

Titkon nagyon is szerettem volna, ha velem jön, ha örökké a szemem előtt marad – hogy gyönyörködhessem benne –, hogy soha többé ne kelljen egy másodpercre sem elválnom tőle.

De volt egy apró szépséghibája a dolognak.

„Vajon megfeledkezett Charlie-ról?” – hitetlenkedtem magamban. – „Nem, az nem lehet!” – ráztam meg a fejem, elhessegetve a képtelen gondolatot, hiszen az lehetetlen az Ő tökéletes memóriájával. – „De akkor mégis hogyan képzelte?”

- Behúzódom a lépcső alá – adta meg a választ diadalittasan mosolyogva, miközben aranybarna szemei ördögien felcsillantak. – Így tudni fogod, hogy ott vagyok a közeledben, és figyellek! – nézett mélyen a szemembe, látszott rajta, hogy arra számít, hogy visszakozni fogok.

Csalódást kellett okoznom Neki.

- Rendben – hagytam jóvá a tervet elégedett arckifejezéssel.

- Menj előre! – utasított Edward határozottan, miközben karjait leengedte a teste mellé.

Ellépett előlem, egyik kezével lazán az ajtó felé intve.

Elsétáltam előtte, a torkomban hatalmas gombócot éreztem. Egyetlen pillanatra sem akartam távol kerülni Tőle, de erőt kellett vennem magamon. Érte!

Nem akartam, hogy az önző, emberi reakcióim miatt marcangolja önmagát. A gyógyulás végső útjára kellett lépnem, hogy önfeledten boldognak láthassam Őt. Nem volt jogom szenvedést okozni Neki.

Remegő ujjakkal nyúltam a kilincs felé, miközben a vállam felett hátrapillantottam Edwardra.

Már közvetlenül mögöttem állt.

- Szorosan mögötted leszek – ígérte, félmosollyal a szája szegletében.

Nagyot sóhajtottam, majd kitártam a szobám ajtaját.

Óvatosan kikukucskáltam a folyosóra, lentről, a nappaliból kiszűrődtek az aznap esti meccs hangjai.

- Viselkedj természeten, Bella! – susogta Edward figyelmeztetésül.

A szívem szélsebesen vágtázni kezdett a mellkasomban, a légvételem egyenetlenné vált.

Mély levegőt vettem, majd határozott léptekkel megindultam lefelé a lépcsőn.

Egyenesen a konyhába mentem. Szedtem egy tányérral a maradék lasagne-ból. Betettem a mikroba, majd hátat fordítottam a pultnak, a testem mellett két oldalt belekapaszkodva, lazán nekidőlve. A tekintetem Edward aranyban fürdő pillantásával találkozott.

A lépcső előtt állt, egyik kezét a korláton pihentetve, cinkos mosollyal a szemembe nézve.

A mikro csengetése – jelezve, hogy kész a vacsorám – ragadott ki a kábulatból.

Kivéve belőle a tányéromat az asztalhoz sétáltam, majd leültem Edwarddal szemben, aki egy villámgyors mozdulattal bepördült a lépcső alá.

Mielőtt teljesen behúzódott volna a sötét zugba, rám villantotta csodaszép félmosolyát, majd kilépve a közvetlen látóteremből eltűnt a sötétségben.

Igyekeztem nem egyfolytában Edward rögtönzött búvóhelyén pihentetni a szememet, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A pillantásom újra és újra odatévedt.

Miután elfogyasztottam a vacsorámat, berakva a tányéromat a mosogatóba a lépcsőhöz sétáltam.

Edward nem jött elő, amit egy pillanatig nem értettem.

- Hé, Bells! – szólt ki Charlie a tv elől, és én azonnal megértettem Edward tétovázásának az okát.

- Igen, Apu? – kiáltottam neki vissza, a nappali bejáratához lépve.

Charlie nem nézett rám, miközben beszélt.

- Holnap mész suliba? – kérdezte.

- Persze, Apu! – vágtam rá azonnal.

Eltökélt szándékom volt visszatérni az életbe, sokkal meggyőzőbben, mint korábban.

- De a saját kocsiddal mész, ugye? – faggatózott tovább kissé zavartan.

- Ööö... Azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.

Természetesen itt nem a saját autón volt a hangsúly, hanem azon, hogy ne Edwardén jussak el az iskolába. A válaszom pedig nem bizonyult helyesnek Charlie szemében.

- Nem ülhetsz be mellé, kisasszony! Világos? – tajtékzott a dühtől, miközben paprikavörössé vált az arca.

- Alice mellé? – adtam az ártatlant. Ki kellett vágnom magam az előbbi reakcióm okozta kínos helyzetből. – Ahogy akarod, Apu – egyeztem bele kötelességtudóan.

Mindig bűntudatom támadt, akárhányszor be kellett csapnom Charlie-t. De mindez elsősorban az ő érdekében történt... és nem utolsó sorban, az enyémben is.

- Ja, te őrá gondoltál? – motyogta az orra alatt.

Látszólag a barátnőm említésére rögtön lecsillapodtak a kedélyek.

- Miért? Te kire, Apu? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele, Bells – morogta. – Akkor Alice-szel mész? – érdeklődött, elterelve a témát Edwardról.

- Nem tudom még. Reggel kiderül. Nem biztos, hogy értem tud jönni – füllentettem tovább.

Charlie-t nem volt olyan nehéz félrevezetni, emiatt a lelkiismeret-furdalásom még elviselhetetlenebbé vált. Főleg azok után, amit az elmúlt hónapokban ki kellett állnia miattam.

Igazán hősiesen viselte.

- Rendben – zárta le a beszélgetést egyszerűen.

- Jó éjt, Apu! – mondtam a lépcső felé sétálva.

- Jó éjt, Bells! – kiáltott utánam.

Edward villámgyorsan mozdulva követett, előmerészkedve a rejtekhelyéről.

Lágy szellő simított végig a hátamon, magával hozva bódító illatát, ami belibbenve a tudatomba elkábított.

Megkönnyebbültem, hogy megint csak pár centiméternyi távolság választ el Tőle.

Még így is nehezemre esett kibírni ezt a néhány percet, tudván, hogy ott van velem. Zavarban voltam a gondolattól, hogy minden mozdulatomat figyelemmel kíséri tökéletes látásával. Ugyanakkor hihetetlen biztonságérzetet keltett bennem.

Szótlanul sétáltunk fel az emeletre. Tartottam tőle, hogy Charlie meghallana minket. Igaz, hogy Edward képes az emberi fül számára nem hallható módon beszélni, de én nem.

- Azonnal jövök – mondtam Edwardnak, mikor a szobám elé értünk.

- Itt várlak – ígérte, miközben finom csókot nyomott a homlokomra.

Benyúltam a piperetáskámért az ajtó melletti polcra, majd elviharoztam a fürdőszobába.

Gyorsan fogat mostam, felfrissítettem az arcomat, majd belebújva a pizsamámba, visszamentem a szobámba.

Edward az ágyamon feküdt, lábait lezserül keresztbe rakva, egyik kezében a viharvert Üvöltő szelek kötetemmel, másikat a feje alatt pihentetve.

- Charlie attól fél, hogy hozzánk költözöl – jelentette ki tényszerűen.

- Aha, érdekes gondolat – motyogtam alig hallhatóan, mialatt éreztem, hogy a vérem pirosra festi az arcomat.

Edward felkuncogott.

Zavartan tettem a helyére a piperetáskámat, majd az ágyhoz léptem.

- Szóval holnap Alice-szel szeretnél suliba menni? – kérdezte szenvtelenül, fel sem pillantva a sorok közül.

- Attól függ – vontam vállat, miközben felhajtva a takarót bebújtam az ágyba.

- Mitől? – érdeklődött, a könyvet egy laza csuklómozdulattal az íróasztalomra dobva, oldalasan felém fordulva, egyik kezével a fejét támasztva.

Édes lehelete eltompította az érzékeimet, mámorító kábulatba ölelve őket.

- Tőled – feleltem egyszerűen, még mindig a hatása alatt állva.

- Tőlem? – énekelte, gyönyörű arcával az enyém felé közelítve, üde lehelete simogatta a bőrömet.

- Igen – vontam össze a szemöldököm. – Megint azt csinálod! – néztem rá rosszallóan.

- Micsodát? – susogta lágyan.

- Elkápráztatsz – feleltem elhaló hangon, mire Edward ajkai mosolyra húzódtak.

Egyáltalán nem bántam, hogy ilyen hatással van rám… csak szerettem volna én is így hatni Őrá…

Gyengéden megcsókolt, válaszolva a ki nem mondott kérdéseimre.

Egyik kezemet a tarkójára helyeztem, másik kezem ujjait selymes hajába fűzve.

Testének hűvösségére reagálva libabőr futott végig rajtam.

A mámorító borzongás átjárta a zsigereimet, forró szerelemmel elárasztva minden porcikámat, mely megolvasztva a testemben bolyongó milliónyi szilánkot egy helyre vonzva, a mellkasom közepére, elkezdve hozzáforrasztani őket a szívem ép darabjához.

A hegek lassan halványulnak majd el, de eltűnnek, ebben biztos voltam, mert visszakaptam mindent… mindent, ami után valaha vágyakoztam.

Miután Edward megszakította a csókunkat – mikor érezte, hogy nem bírom tovább levegő nélkül –, a mellkasára vont.

Hűs testével oltalmazott, őrizve az álmaimat, elűzve a lidércnyomást, mely ez idáig kínzott.

Békésen hajtottam álomra a fejem, hűvös, izmos mellkasán, miközben a karjaiban tartott.

„Ha Jacob a Nap, akkor Edward a Hold…”

Tökéletes ellentétei egymásnak.

A fivérem és a szerelmem. Két mesebeli lény, akikben mérhetetlen jóság lakozik.

Én pedig… csak egy gyarló emberlány vagyok…

- Edward… – sóhajtottam, miközben belekapaszkodtam a felsőjébe.

Edward dúdolni kezdte az altatómat.

Meghallva a gyönyörű dallamot, érezve a jóleső didergést a testem elernyedt.

Körülölelt a sötétség, és én a Holdról álmodtam…

7. Pánikroham

AZ EGÉSZ TESTEM ELERNYEDT EDWARD KARJAIBAN; elárasztott a gyógyulást magával hozó végtelen nyugalom. Lehunyt szemmel élveztem a lelkemben szétterjedő csodálatos biztonságérzetet.

Olyan volt, mintha egy láthatatlan burok ölelne körbe kettőnket. Megszűnt számunkra a külvilág. A béke, amit a közelsége jelentett, egyszerűen leírhatatlan.

Edward selymesen lágy hangja rántott vissza a valóságba, – gyengéden simogatta meggyötört lelkemet – bizonyítva, hogy újra velem van.

- Charlie most fordult be az utcába. – mondta feszült hangon. – Ha elaludt, visszajövök. – ígérte a hajamba csókolva.

NE! – pánikoltam azonnal, felkapva a fejemet. – Ne, kérlek, ne hagyj itt! – suttogtam rémülten aranyszín szemeibe nézve, a fájdalom könnyei elhomályosították a látásomat.

- Bella! Nem hagylak magadra! Soha többé! – mormolta, gyengéden végigsimítva az arcomon. – Esetleg… Elbújhatok addig? – nézett rám cinkosul.

- Igen. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Egyetlen pillanatot sem voltam hajlandó nélküle eltölteni, magam mellett akartam tudni. MINDÖRÖKRE!!! A közelemben kellett lennie, a látóteremben kellett maradnia. Ez számomra jelenleg létszükséglet, akár az oxigén, amit belélegeztem.

A bejárati ajtó nyikorgását meghallva összeszorult a mellkasom, tudva, hogy vége a boldog nyugalomnak. Következhet a feszült izgalom, a fájdalmas hiányérzet, amit számomra most az Edwardtól való távollét jelent. Hiába marad a házban, akkor is kikerül a látóteremből, én pedig még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt elviseljem.

- Nemsokára feljön hozzád. – mondta elrévedve, arcán gyötrődés tükröződött. Tudtam, hogy Charlie gondolatait figyeli, és amit hall nem éppen kellemes számára. – Amint kilép a szobából, visszajövök. – ígérte, apró csókot lehelve a homlokomra.

Lágy szellőt éreztem az arcomon. Mire feleszméltem, Edward már nem volt mellettem. Eltűnt. A szívem hevesen dübörögni kezdett, a pánik lassan átvette az uralmat az elmém felett.

- Bells?! – hallottam meg Charlie szigorú hangját az ajtóm elől egyetlen határozott kopogás kíséretében. – Bejöhetek? – kérdezte reménykedve.

- Persze, Apu! – válaszoltam, a kezemet a mellkasomra szorítva, próbálva a szívemet benne marasztalni.

Charlie kitárva az ajtómat gyanakvóan pillantott körbe a szobámban.

- Öhm. – köszörülte meg a torkát, öklét a szájához emelve, lehunyt szemekkel, próbálva rendezni kemény arcvonásait. – Jól vagy? – érdeklődött aggódó tekintettel, miközben leült mellém az ágyra.

Ugyanazt a kétségbeesést, fájdalmat és tehetetlenséget véltem felfedezni az arcán, amit akkor láttam rajta, miután Edward… elhagyott. A szörnyű emlék hatására megfeszült az egész testem.

- Igen. – feleltem rekedtes hangon.

- Volt itt? – kérdezte bizalmatlanul összeráncolva a homlokát.

Természetesen egyértelmű volt, hogy kire is gondol.

- Nem. – vágtam rá határozottan, villámló tekintettel nézve rá. – De számomra jót tenne a jelenléte. – mondtam rosszallóan.

- Bells! – szűkítette össze Charlie a szemeit, mialatt az arca paprikavörössé vált. – Nem való hozzád. Jobbat érdemelnél. – zárta ökölbe a kezét dühösen.

- Apu! – mondtam szigorúan, a hangomból mérhetetlen düh áradt. – Te ezt nem tudhatod! Csak én tudhatom, mi a jó nekem! – méltatlankodtam.

Charlie-n a döbbenet jelei hirtelen mutatkoztak meg.

- Te… még… olyan fiatal vagy! – dörmögte zavartan az orra alatt, lehajtott fejjel.

Ritkán beszéltem így vele, vagyis csak azóta, mióta Edwardot eltiltotta tőlem. Mindenki jobban akarta tudni nálam, hogy mi a jó nekem, kezdve Edwarddal, aki emiatt hagyott el azon a végzetes szeptemberi napon, a véleményemmel, az akaratommal mit sem törődve. Nem vagyok hajlandó többé senkinek sem megengedni, hogy helyettem döntsön. Ez az én életem!

- Apu! – húzódtam közelebb hozzá, próbálva megőrizni az önuralmamat, elnyomva magamban a jogosnak ítélt felháborodásomat, megértő hangot megütve. – Tudom, hogy fiatalnak tartasz. Igen, igazad van. Fiatal vagyok. De! Tisztában vagyok vele, mi a jó nekem. Bízz bennem! – kértem, reménykedve a pártfogásában. – Edward… - sóhajtottam halk megkönnyebbüléssel inkább magamnak, mint Charlie-nak, ahogy arra gondoltam, itt van a közelben, és kihallgatja a beszélgetésünket.

Más körülmények között nagyon is dühös lennék Rá ezért, de most cseppet sem bántam. Örültem, hogy figyel engem, mint egy láthatatlan védelmező, már jelenlétének a tudata is belső nyugalommal tölti el sajgó lelkemet.

- Edward… - kezdtem bele újra az előző mondatba, mintha azon gondolkodnék, hogyan folytassam, bár nagyon is jól tudtam, mit akarok Charlie tudomására hozni. Csupán Edward ittlétén való töprengésem miatt vesztettem el egy pillanatra a beszélgetés fonalát. – nem akart engem megbántani. – ráztam meg a fejem, feszülten figyelve Charlie reakcióját.

Az arcvonásai megfeszültek, de nem mondott semmit.

- Akármennyire is fájdalmas volt számomra a… – nyeltem egy nagyot, megérezve a folyton visszatérő hatalmas gombócot a torkomban. – a… sza…kí…tás… – ejtettem ki ezt a förtelmes szót kínzó gyötrelmek közepette. - utáni hat hónap, én örülök, hogy visszajött. – bólintottam határozottan, szigorú pillantást vetve Charlie-ra. – Így volt megírva. – suttogtam elmerengve.

Efelől teljes mértékben meg voltam győződve. Ahogy Rómeó és Júlia sorsa is meg volt írva, úgy a mi sorsunk is valahol… egy égi könyvben ki volt jelölve. Összetartoztunk! Ehhez kétség sem férhet!

- Miket beszélsz, Bells? – nevetett fel Charlie öblösen, mintha csak egy jó viccet mesélnék neki. – Javíthatatlanul romantikus vagy, akárcsak Reneé. – csóválta meg a fejét.

- Ebben tévedsz! – bámultam ki az ablakon, elcsípve a nap utolsó, legfényesebb sugarainak játékát a fák lombjai között.

„Alkonyat van megint!” – jutottak eszembe Edward szavai, amelyeket a tavalyi iskolabálon mondott nekem. „Újra vége van valaminek.” Igen, vége van a szenvedésnek, a sok átsírt éjszakának, a boldogtalan, keserű napoknak, amelyeket nem tudtam, hogyan éljek túl Nélküle.

Magamon éreztem Charlie fürkésző tekintetét.

- Tudom, hogy nehéz megbocsátanod Edwardnak, amit tett. – mondtam megértően, még mindig a lassan félhomályba burkolózó tájat kémlelve. – De ez elsősorban rajtam múlott. Elsősorban nekem kellett megbocsátani neki, amit én meg is tettem. Egyszer már beszéltünk erről. – szegeztem rá hirtelen a tekintetemet számon kérően, mire elfordult tőlem.

Nehezen, fújtatva vette a levegőt. Ebben a pillanatban úgy hatott, mint egy felbőszült bika, aki éppen a tömegbe készül rontani vagy legálabb is a torreádornak.

- Nem is értem, hogy voltál rá képes. – morogta.

- Apu! – szólítottam meg olyan hangon, mint ahogyan nevelő szándékkal egy durcás kisgyereket szokás. – Elmagyaráztam, hogy Ő meg én… hogy egymáshoz tartozunk. Ezen senki és semmi nem változtathat! Te sem! – jelentettem ki harciasan. – Ahol én vagyok, Ő is ott lesz! Edwardot is kapod velem együtt, akár akarod, akár nem! – mondtam elszántan, megerősítve a korábbi szavaimat.

Az Edwarddal kapcsolatos elhatározásomban, hogy hozzá akarok tartozni – többé nem állt szándékomban – meginogni, bármi történjék is.

- Félre ismered Őt. – kezdtem a fejemben már összeállt védőbeszédbe, tisztában voltam vele, hogy ügyesen kell csavarnom a szavakat, ha meg akarom győzni a forksi törvény legfőbb őrét egy általa vélt bűnös, ártatlanságáról. – Edward sosem akart szándékosan fájdalmat okozni nekem. Csak azt tette, ami az adott helyzetben a legjobb megoldásnak tűnt mindkettőnk számára.

- Számára! – mondta gúnyosan.

- NEM! – vágtam rá azonnal, szinte kiabálva. – Számunkra! – biccentettem nyomatékosításként.

Charlie mellkasát – a megadás jeleként – hatalmas sóhaj hagyta el, én pedig egy utolsó, az áhított győzelmet jelentő támadásra szántam el magam – önzetlen apai szívére próbálva hatni – meggyőződése ellen.

- Apu! Számomra mindig is Ő volt, és lesz az igazi. – suttogtam, lágyan kiejtve a szavakat, amelyek megérintették a lelkemet. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy fiatal vagyok még, hogy ilyen kijelentést tegyek, de hidd el, nagyon is tisztában vagyok vele, miket beszélek.

Charlie gyengéd tekintettel nézett a szemembe. Biztosra vehettem, hogy nyert ügyem van, hogy sikerült elbizonytalanítanom elhamarkodottan meghozott ítéletében.

Ő ebből a szempontból más volt, mint Reneé, Charlie mindig is hitt az első látásra szerelemben, a mindent elsöprő érzelmekben, – hiába is igyekezett az ellenkezőjét elhitetni velem, én nagyon is átláttam rajta – annak ellenére, hogy kettőjük kapcsolata nem végződött happy enddel.

- És… Öhm. – köhintett az öklébe. Látszott rajta, hogy habozik befejezni a mondandóját. – Mi van Jake-kel? – hadarta maga elé, felém sandítva.

Az arcom azonnal lefagyott, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

- Mi lenne? – kérdeztem érzelemmentes hangon. Tudva, hogy Edward hall minket, nem akartam feszegetni ezt a témát.

- Volt köztetek valami. – motyogta zavartan.

Nem igazán tudta megemészteni, hogy a kicsi lánya fiúzik. Ezzel a gondolattal még mindig nem sikerült megbarátkoznia.

- Nem. Nem volt. – dünnyögtem mérgesen.

„Muszáj nekünk éppen Jakobról beszélnünk?” – dühöngtem magamban. Most Edwardról és rólam van szó. Nem is értem, hogyan jön Jake a képbe. – húztam el a számat.

- Meg… akartam… próbálni. – hebegtem magam elé. – De sosem lettem volna képes Jake-et úgy szeretni, mint Edwardot. Jake a legjobb barátom, aki kiállt mellettem a bajban, amikor nagy szükségem volt… egy igaz barátra. – jelent meg lelki szemeim előtt az én személyes napon, fülig erő mosollyal az arcán. – De aztán elárult, mert ki nem állhatja Edwardot. – mondtam dühösen, mire az idilli kép azonnal megsemmisült az elmémben.

- Más is így van ezzel. – nevetett Charlie.

- Apu! – pirítottam rá, a vérem már rég az arcomba tódult, de most a harag, és nem Edward jóvoltából.

- Oké! Oké! – állt fel az ágyról, kezeit védekezőn maga elé tartva. – Megértettem. – adta meg magát, függőben hagyva a mai beszélgetésünket, kisétálva a szobámból.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor Charlie becsukta maga mögött az ajtót, mert ez egyet jelentett Edward szoros testközeli, megnyugtató jelenlétével.

Újra megéreztem a gyenge szellőt az arcomon, s megkönnyebbülten ernyedt el testem feszült tartása. Még ez a röpke egy-két perc is nélküle, kezdett rémülettel eltölteni. Hiába tudtam, hogy ott van a közelemben, ha kikerült szemeim hatósugarából szörnyen éreztem magam még mindig.

Edward gyengéd pillantással fürkészte az arcomat, miközben leült velem szemben az ágyra. Kisimította egy tincsemet az arcomból, mialatt csodálatos aranyfényű borostyán tekintetével bűvöletben tartott. Fájdalmat véltem felfedezni az arcán, amit jól tudtam, hogy a szavaim okoztak. Tisztában voltam vele, hogy most meg kell győznöm, hogy jól tette, hogy visszajött, és újra az életem részévé vált.

A szívem kihagyott egy másodpercre, majd eszméletlen sebességgel dübörögve pumpálta a véremet az ereimbe. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, igyekeztem az ájulás határáról visszatérni.

„Soha többé! Soha többé nem hagyhat magamra! Soha! Soha többé!” – zakatolt a fejemben a szívdobogásom ütemére, vakító fény robbant az agyamban, majd hirtelen minden elsötétült.

6. Nyugalom

EDWARDDAL IZZOTT KÖZTÜNK A LEVEGŐ; szabadjára engedtük a szenvedélyt, amely mindkettőnkben ott lappangott, mielőtt… mielőtt elment. Elszorult a mellkasom a gondolatra. A torkomban éreztem a hatalmas gombócot, amitől nem bírtam rendesen lélegezni. Bár ebben az is közrejátszott, hogy Edward hűvösen édes nyelve, még mindig az enyémmel keringőzött.

Ahogy észrevette, hogy vadabbul kezdek zihálni, lassan megszakította a csókunkat. Lágy csókot lehelt a homlokomra, majd kicsit távolabb húzódva, ajkai szegletében a kedvenc félmosolyommal az arcomat fürkészte.

„Mennyire hiányzott már nekem, hogy így nézzen rám!” – sóhajtottam gondolatban, kezemet a mellkasomra helyezve, hogy megszűntessem azt a fura nyomást, amit ott éreztem. Hatalmas, gigantikus szikla nehezedett rá, amit fogalmam sem volt, hogy hogyan gördítsek le onnan.

A lelkemet és a szívemet is össze kellett raknom újra. A láthatatlan kötelék, amely összekötött minket kiszakította a fél lelkemet, mikor...

„Nem akarom többé kimondani! Isabella Marie Swan! Azonnal hagyd ezt abba!” – dorgáltam meg magam. – „Hiszen itt van veled! Elmúlt! Előre nézz! Tekints a jövőbe, és ne firtasd a múltat!”

De persze ezt könnyebb kigondolni, mint megtenni. Nem akartam tovább kínozni Edwardot. Mikor hazaértünk Olaszországból, Charlie olyan durván beszélt vele, kitiltotta a házból. Utána Edward bemászott az ablakomon, és őrizte az álmomat, majd mikor felébredtem, esdekelt, hogy bocsássak meg neki. Azt hitte elkésett, hogy már van más az életemben, hogy elfelejtettem Őt. Pedig erre sosem lettem volna képes. Számomra Ő jelentett mindent. Nem tudnám szavakba önteni, amit iránta éreztem. Az egész olyan valószínűtlenül elsöprő, igaz szerelem volt, hogy nincs rá szó.

Az, hogy visszakaptam Őt, számomra a legnagyobb ajándékot jelentette az élettől. Nem tudom, mi lett volna a vége annak a kísérletnek, hogy megpróbálom szeretni Jake-et. A szívem egy része akkor sosem gyógyult volna meg. Mindig ott tátongana a helyén a hatalmas űr. Széttört szívem milliónyi darabkája a testemben vándorolna, csak Jake barátsága által megmentett apró darab lenne a helyén, működőképesen, készen arra, hogy szeresse őt.

Tudom, hogy felesleges ezen gondolkodnom, hiszen Edward itt van velem. De Jake… Jake nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele, ő visszacsalogatta a lelkemet, amit Edward magával vitt. Jake volt az, aki miatt visszatért a testembe. Edward közelségére pedig újra egy egész lett a kettő: a testem és a lelkem. Mintha csak mágnes vonzotta volna őket, a milliónyi szívdarab úgy tért vissza a helyére, és lassan kezdtek egybeolvadni. A forradásuknak nem lesz nyoma… Ez a hat hónap kitörlődik, az én gyatra emberi memóriám képes elfelejteni a történteket, de Ő… Neki mindig úgy él majd az emlékeiben, mintha csak tegnap történt volna. Erre a gondolatra összeszorult a mellkasom, nem akartam, hogy magát hibáztassa, hiszen csak azt tette akkor, amit úgy vélt a legjobb megoldás lesz, számomra és számára. Egy normálisan működő agyú ember biztosan másképp reagál, de én… hát… én NEM!!! Nekem Ő volt az egyetlen, a kitörölhetetlen szerelem. A végzetem, a sorsom, az életem…

Edward vadul kifújta a levegőt, kizökkentve merengésemből.

Még mindig az arcomat fürkészte, de az arckifejezése gondterheltnek tűnt, mire én kérdőn néztem fel rá. Elmosolyodott, majd féloldalasan mellém feküdt. Egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal végigsimított az arcomon. Megfogtam a kezét, majd közelebb húzódtam hozzá, szemeimet lesütve. Pár pillanat múlva óvatosan néztem a szemébe. Halványan elmosolyodott. Nem értettem, hogy mi történhetett, ami miatt a fájdalom ismét átvette az irányítást a vonásai felett, de féltem megkérdezni.

- Bella? Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Szerintem ezt inkább én kérdezhetném tőled. – húztam el a számat, mire értetlen arcot vágott.

- Nem értem, mire gondolsz. – csóválta meg a fejét.

- Arra, hogy gondterheltté vált az arcod, és nem értem miért. – szűkítettem össze a szemeimet.

- Áh! Bella! – lehelt lágy csókot a hajamba. – Először a te arcod vált azzá! – suttogta a hajamnak.

Távolabb húzódtam tőle, törökülésbe ülve az ágyon vele szemben.

- Oh. – hajtottam le a fejem. – Vagy úgy. – mondtam megadóan.

Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de tény, hogy az előbbi pár percben nem itt jártam, és valószínű neki ezt nem volt nehéz észrevennie.

- Mi járt a fejedben? – érdeklődött, arcáról feszült figyelem sugárzott.

„Nem hiszem, hogy tudni akarod!” – akartam válaszolni, de magamon érezve tekintetének súlyát tudtam, ezzel a válasszal minden bizonnyal nem elégedne meg.

- Semmi különös. – vontam vállat, próbálva elterelni a figyelmét. – Az egész csak butaság. – motyogtam, inkább magamnak.

- Nem akarod elmondani nekem? – mormolta lágyan, miközben felülve átkarolta a derekamat, közelebb húzva magához.

Az illata elbódított. Nem voltam képes ellenállni neki. Oly’ régóta nem éreztem ezt a mámorító illatot, valószínű ezért,… ahogy bekúszott az elmémbe, mindent elfelejtettem. A fájdalmamat,… a testemben örvénylő milliónyi szívdarabot,… Jake-et,… MINDENT!!!

Kivéve Őt!

- Nem hiszem, hogy… Öhm… – köszörültem meg a torkomat. – hallani akarod.

- Annyira szörnyű? – mosolygott, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe, s a lágy aranyfényű borostyánok megbabonáztak.

Nagyot sóhajtottam, a megadás jeleként. „Jöjjön, aminek jönnie kell, és utánam a vízözön…” – keseregtem magamban.

Edward azt kérte, hogy mondjak el neki mindent, ami addig történt, amíg nem volt velem. Tudtam, hogy ez nem a legjobb ötlet, illetve, hogy Charlie, meg a többiek a suliban mit sem sejtve feltárják előtte, akarva akaratlanul gondolatban a történteket. Nekem már majdnem felesleges egyáltalán szót pazarolni rá.

- Tudod, amikor… én csak… az járt… a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem jössz vissza. – szedtem össze minden erőmet, hogy összefüggően tudjak beszélni.

- Értem. – vonta össze a szemöldökét, rám szegezve fürkésző tekintetét.

- Arra gondoltam, hogy akkor… – hajtottam a vállára a fejemet, mélyen magamba szívva a számomra éltető erőt jelentő, csodás illatát. – sosem lehetnék ép.

- Jaj, Bella! – a hangja olyan volt, mintha zokogna, mélyen belemart a fájdalom a szívembe, ahogy meghallottam. – Olyan bolond vagy! – suttogta lágyan, a fülemhez hajolva.

- Az. – értettem egyet. – A te bolondod! – jelentettem ki határozottan.

Felkuncogott.

- Azt hiszem, ezt bóknak vehetem. – nevetett felszabadultan.

- Igen, annak. – emeltem fel a fejem a mellkasáról, mélyen a szemébe nézve. – Egyértelműen. – bólintottam elszántan.

Edward hirtelen elkapta a derekamat, gyengéden magával húzva. Elfeküdt az ágyon, a mellkasára vonva engem. Kicsit fészkelődtem, hogy kényelmesen elhelyezkedjem, minél közelebb húzódva hozzá. Az oldalára feküdtem, a vállára hajtva a fejemet. Kezeinket egymásba fűztem, apró köröket rajzolva a hüvelykujjammal hűvös, márvány kézfejére.

Annyira jó érzés volt. Elmondhatatlan, leírhatatlan…

A közelében lenni maga volt a mennyország. Sosem lettem volna képes nélküle élni, már tudtam. Az, hogy elfelejtsem, hogy más mellett keressem a boldogságot lehetetlen, eleve kudarcra ítélt vállalkozás lett volna. Nekem Ő volt az életem! Szó szerint!

Sokaknak tűnhet közhelyesnek, badarságnak… De ez az igazság! Nélküle nem létezhetnék! Nélküle elveszett lennék! Mint a szárnyaszegett madár, aki már sosem lesz képes repülni, és nap, mint nap elkeseredetten csodálja az elérhetetlen kék eget, – mellkasában a tátongó, sajgó űrrel, ami sosem szűnik meg – örökké vágyódva a szárnyalásra.

Ha nem jön vissza, akkor sem felejtem el soha az arcát. Ebben egészen biztos vagyok. De a biztonság kedvéért… Port Angelesben nyaranta mindig akadnak portrérajzolók, kislányként rólam is készült egy. Anya bekereteztette. Az volt az egyetlen kép, amit szerettem magamról. Elmegyek, és lerajzoltatom Őt a legtehetségesebbel, akkor most lenne emlékem Róla. Ez volt a tervem! Persze ez már teljesen felesleges, hiszen most már az örökkévalóságig együtt leszünk. Boldog elégedettség öntötte el a bensőmet erre a gondolatra.

- Tudod,… Öhm… – nyögte fájdalmasan. – legszívesebben a falba verném a fejem, hogy ilyen idióta voltam. – kezdte ismét ostorozni magát, de nekem egész más villant fel lelki szemeim előtt…

- Szerintem az a falnak jobban fájna. – kuncogtam a vállába, elképzelve a jelenetet.

Hangosan felnevetett. Úgy tűnt meglepte a válaszom.

- Valószínűleg igazad van. – mondta elismerően, a nevetés még mindig ott bujkált a hangjában.

- Hát, persze, hogy igazam van! – jelentettem ki, játékosan színlelve a sértettséget. – A másik pedig, hogy nem lenne jó, ha mire Charlie hazaér romba döntenéd a házat. Mit mondanék akkor neki? – támaszkodtam fel, hogy a szemébe nézhessek.

Edward egyre hangosabban nevetett, valószínű Ő is vizionálta magában az összedöntött házat.

- But… Buta,… Be… Bella! – kacagta, dallamos hangján.

A nevetés nekem még nem ment ilyen könnyedén, csak mosolyogni voltam képes az előbbi viccelődésemen.

- Szerintem, mondhatnánk azt, hogy mivel azt mondta, ne lépjem át a küszöböt, te úgy döntöttél, hogy megszüntetted az együtt létünket akadályozó, zavaró tényezőket. A falakat. – válaszolta az előbbi kérdésemre, mikor abbahagyta a nevetést.

A szavain mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Én is felszabadultam. Jól esett a nevetés, főleg, hogy vele együtt nevethettem. Oly’ régóta nem tudtam ezt megtenni, egy örökkévalóságnak tűnt a szűnni nem akaró fájdalom, a kétségbeesés, a Nélküle eltöltött hónapok… Minden tele keserűsséggel. De most már vége van!

A romok, amik halványan énrám emlékeztettek lassan új életre keltek, regenerálva magukat, újjáépülve, rések nélkül, tökéletesen visszaállítva az eredeti állapotom.

Újjászülettem. Az emlékek elfakultak, persze, csak látszólag… De ez már jelentett valamit. Hiszen Ő meggyógyít. E felől semmi kétségem sincsen. A lelkem másik fele visszajött hozzám. A kötelékünket soha meg nem szakítva, a másikat sosem feledve, örökké hűen a szerelmünkhöz.

Nem kellett más a gyógyulásomhoz, csak az Ő közelsége, az ölelése, a szerelme. Senki és semmi más nem lett volna képes rendbe hozni.

Elégedetten hajtottam vissza a fejemet Edward vállára, mikor a nevetésem alábbhagyott. A garbó anyagán keresztül is jól éreztem teste hűvösségét, de egy cseppet se bántam. Ez a hűvösségérzet a legnagyobb biztonságot és békességet jelentette számomra a világon. Örökké így akartam maradni, örökké együtt, örökké Edward karjaiban! Lehunytam a szemem, átadva magam a bensőmet elárasztó nyugalomnak.