6. Nyugalom

EDWARDDAL IZZOTT KÖZTÜNK A LEVEGŐ; szabadjára engedtük a szenvedélyt, amely mindkettőnkben ott lappangott, mielőtt… mielőtt elment. Elszorult a mellkasom a gondolatra. A torkomban éreztem a hatalmas gombócot, amitől nem bírtam rendesen lélegezni. Bár ebben az is közrejátszott, hogy Edward hűvösen édes nyelve, még mindig az enyémmel keringőzött.

Ahogy észrevette, hogy vadabbul kezdek zihálni, lassan megszakította a csókunkat. Lágy csókot lehelt a homlokomra, majd kicsit távolabb húzódva, ajkai szegletében a kedvenc félmosolyommal az arcomat fürkészte.

„Mennyire hiányzott már nekem, hogy így nézzen rám!” – sóhajtottam gondolatban, kezemet a mellkasomra helyezve, hogy megszűntessem azt a fura nyomást, amit ott éreztem. Hatalmas, gigantikus szikla nehezedett rá, amit fogalmam sem volt, hogy hogyan gördítsek le onnan.

A lelkemet és a szívemet is össze kellett raknom újra. A láthatatlan kötelék, amely összekötött minket kiszakította a fél lelkemet, mikor...

„Nem akarom többé kimondani! Isabella Marie Swan! Azonnal hagyd ezt abba!” – dorgáltam meg magam. – „Hiszen itt van veled! Elmúlt! Előre nézz! Tekints a jövőbe, és ne firtasd a múltat!”

De persze ezt könnyebb kigondolni, mint megtenni. Nem akartam tovább kínozni Edwardot. Mikor hazaértünk Olaszországból, Charlie olyan durván beszélt vele, kitiltotta a házból. Utána Edward bemászott az ablakomon, és őrizte az álmomat, majd mikor felébredtem, esdekelt, hogy bocsássak meg neki. Azt hitte elkésett, hogy már van más az életemben, hogy elfelejtettem Őt. Pedig erre sosem lettem volna képes. Számomra Ő jelentett mindent. Nem tudnám szavakba önteni, amit iránta éreztem. Az egész olyan valószínűtlenül elsöprő, igaz szerelem volt, hogy nincs rá szó.

Az, hogy visszakaptam Őt, számomra a legnagyobb ajándékot jelentette az élettől. Nem tudom, mi lett volna a vége annak a kísérletnek, hogy megpróbálom szeretni Jake-et. A szívem egy része akkor sosem gyógyult volna meg. Mindig ott tátongana a helyén a hatalmas űr. Széttört szívem milliónyi darabkája a testemben vándorolna, csak Jake barátsága által megmentett apró darab lenne a helyén, működőképesen, készen arra, hogy szeresse őt.

Tudom, hogy felesleges ezen gondolkodnom, hiszen Edward itt van velem. De Jake… Jake nem érdemelte meg, hogy így bánjak vele, ő visszacsalogatta a lelkemet, amit Edward magával vitt. Jake volt az, aki miatt visszatért a testembe. Edward közelségére pedig újra egy egész lett a kettő: a testem és a lelkem. Mintha csak mágnes vonzotta volna őket, a milliónyi szívdarab úgy tért vissza a helyére, és lassan kezdtek egybeolvadni. A forradásuknak nem lesz nyoma… Ez a hat hónap kitörlődik, az én gyatra emberi memóriám képes elfelejteni a történteket, de Ő… Neki mindig úgy él majd az emlékeiben, mintha csak tegnap történt volna. Erre a gondolatra összeszorult a mellkasom, nem akartam, hogy magát hibáztassa, hiszen csak azt tette akkor, amit úgy vélt a legjobb megoldás lesz, számomra és számára. Egy normálisan működő agyú ember biztosan másképp reagál, de én… hát… én NEM!!! Nekem Ő volt az egyetlen, a kitörölhetetlen szerelem. A végzetem, a sorsom, az életem…

Edward vadul kifújta a levegőt, kizökkentve merengésemből.

Még mindig az arcomat fürkészte, de az arckifejezése gondterheltnek tűnt, mire én kérdőn néztem fel rá. Elmosolyodott, majd féloldalasan mellém feküdt. Egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal végigsimított az arcomon. Megfogtam a kezét, majd közelebb húzódtam hozzá, szemeimet lesütve. Pár pillanat múlva óvatosan néztem a szemébe. Halványan elmosolyodott. Nem értettem, hogy mi történhetett, ami miatt a fájdalom ismét átvette az irányítást a vonásai felett, de féltem megkérdezni.

- Bella? Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Szerintem ezt inkább én kérdezhetném tőled. – húztam el a számat, mire értetlen arcot vágott.

- Nem értem, mire gondolsz. – csóválta meg a fejét.

- Arra, hogy gondterheltté vált az arcod, és nem értem miért. – szűkítettem össze a szemeimet.

- Áh! Bella! – lehelt lágy csókot a hajamba. – Először a te arcod vált azzá! – suttogta a hajamnak.

Távolabb húzódtam tőle, törökülésbe ülve az ágyon vele szemben.

- Oh. – hajtottam le a fejem. – Vagy úgy. – mondtam megadóan.

Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de tény, hogy az előbbi pár percben nem itt jártam, és valószínű neki ezt nem volt nehéz észrevennie.

- Mi járt a fejedben? – érdeklődött, arcáról feszült figyelem sugárzott.

„Nem hiszem, hogy tudni akarod!” – akartam válaszolni, de magamon érezve tekintetének súlyát tudtam, ezzel a válasszal minden bizonnyal nem elégedne meg.

- Semmi különös. – vontam vállat, próbálva elterelni a figyelmét. – Az egész csak butaság. – motyogtam, inkább magamnak.

- Nem akarod elmondani nekem? – mormolta lágyan, miközben felülve átkarolta a derekamat, közelebb húzva magához.

Az illata elbódított. Nem voltam képes ellenállni neki. Oly’ régóta nem éreztem ezt a mámorító illatot, valószínű ezért,… ahogy bekúszott az elmémbe, mindent elfelejtettem. A fájdalmamat,… a testemben örvénylő milliónyi szívdarabot,… Jake-et,… MINDENT!!!

Kivéve Őt!

- Nem hiszem, hogy… Öhm… – köszörültem meg a torkomat. – hallani akarod.

- Annyira szörnyű? – mosolygott, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe, s a lágy aranyfényű borostyánok megbabonáztak.

Nagyot sóhajtottam, a megadás jeleként. „Jöjjön, aminek jönnie kell, és utánam a vízözön…” – keseregtem magamban.

Edward azt kérte, hogy mondjak el neki mindent, ami addig történt, amíg nem volt velem. Tudtam, hogy ez nem a legjobb ötlet, illetve, hogy Charlie, meg a többiek a suliban mit sem sejtve feltárják előtte, akarva akaratlanul gondolatban a történteket. Nekem már majdnem felesleges egyáltalán szót pazarolni rá.

- Tudod, amikor… én csak… az járt… a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem jössz vissza. – szedtem össze minden erőmet, hogy összefüggően tudjak beszélni.

- Értem. – vonta össze a szemöldökét, rám szegezve fürkésző tekintetét.

- Arra gondoltam, hogy akkor… – hajtottam a vállára a fejemet, mélyen magamba szívva a számomra éltető erőt jelentő, csodás illatát. – sosem lehetnék ép.

- Jaj, Bella! – a hangja olyan volt, mintha zokogna, mélyen belemart a fájdalom a szívembe, ahogy meghallottam. – Olyan bolond vagy! – suttogta lágyan, a fülemhez hajolva.

- Az. – értettem egyet. – A te bolondod! – jelentettem ki határozottan.

Felkuncogott.

- Azt hiszem, ezt bóknak vehetem. – nevetett felszabadultan.

- Igen, annak. – emeltem fel a fejem a mellkasáról, mélyen a szemébe nézve. – Egyértelműen. – bólintottam elszántan.

Edward hirtelen elkapta a derekamat, gyengéden magával húzva. Elfeküdt az ágyon, a mellkasára vonva engem. Kicsit fészkelődtem, hogy kényelmesen elhelyezkedjem, minél közelebb húzódva hozzá. Az oldalára feküdtem, a vállára hajtva a fejemet. Kezeinket egymásba fűztem, apró köröket rajzolva a hüvelykujjammal hűvös, márvány kézfejére.

Annyira jó érzés volt. Elmondhatatlan, leírhatatlan…

A közelében lenni maga volt a mennyország. Sosem lettem volna képes nélküle élni, már tudtam. Az, hogy elfelejtsem, hogy más mellett keressem a boldogságot lehetetlen, eleve kudarcra ítélt vállalkozás lett volna. Nekem Ő volt az életem! Szó szerint!

Sokaknak tűnhet közhelyesnek, badarságnak… De ez az igazság! Nélküle nem létezhetnék! Nélküle elveszett lennék! Mint a szárnyaszegett madár, aki már sosem lesz képes repülni, és nap, mint nap elkeseredetten csodálja az elérhetetlen kék eget, – mellkasában a tátongó, sajgó űrrel, ami sosem szűnik meg – örökké vágyódva a szárnyalásra.

Ha nem jön vissza, akkor sem felejtem el soha az arcát. Ebben egészen biztos vagyok. De a biztonság kedvéért… Port Angelesben nyaranta mindig akadnak portrérajzolók, kislányként rólam is készült egy. Anya bekereteztette. Az volt az egyetlen kép, amit szerettem magamról. Elmegyek, és lerajzoltatom Őt a legtehetségesebbel, akkor most lenne emlékem Róla. Ez volt a tervem! Persze ez már teljesen felesleges, hiszen most már az örökkévalóságig együtt leszünk. Boldog elégedettség öntötte el a bensőmet erre a gondolatra.

- Tudod,… Öhm… – nyögte fájdalmasan. – legszívesebben a falba verném a fejem, hogy ilyen idióta voltam. – kezdte ismét ostorozni magát, de nekem egész más villant fel lelki szemeim előtt…

- Szerintem az a falnak jobban fájna. – kuncogtam a vállába, elképzelve a jelenetet.

Hangosan felnevetett. Úgy tűnt meglepte a válaszom.

- Valószínűleg igazad van. – mondta elismerően, a nevetés még mindig ott bujkált a hangjában.

- Hát, persze, hogy igazam van! – jelentettem ki, játékosan színlelve a sértettséget. – A másik pedig, hogy nem lenne jó, ha mire Charlie hazaér romba döntenéd a házat. Mit mondanék akkor neki? – támaszkodtam fel, hogy a szemébe nézhessek.

Edward egyre hangosabban nevetett, valószínű Ő is vizionálta magában az összedöntött házat.

- But… Buta,… Be… Bella! – kacagta, dallamos hangján.

A nevetés nekem még nem ment ilyen könnyedén, csak mosolyogni voltam képes az előbbi viccelődésemen.

- Szerintem, mondhatnánk azt, hogy mivel azt mondta, ne lépjem át a küszöböt, te úgy döntöttél, hogy megszüntetted az együtt létünket akadályozó, zavaró tényezőket. A falakat. – válaszolta az előbbi kérdésemre, mikor abbahagyta a nevetést.

A szavain mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Én is felszabadultam. Jól esett a nevetés, főleg, hogy vele együtt nevethettem. Oly’ régóta nem tudtam ezt megtenni, egy örökkévalóságnak tűnt a szűnni nem akaró fájdalom, a kétségbeesés, a Nélküle eltöltött hónapok… Minden tele keserűsséggel. De most már vége van!

A romok, amik halványan énrám emlékeztettek lassan új életre keltek, regenerálva magukat, újjáépülve, rések nélkül, tökéletesen visszaállítva az eredeti állapotom.

Újjászülettem. Az emlékek elfakultak, persze, csak látszólag… De ez már jelentett valamit. Hiszen Ő meggyógyít. E felől semmi kétségem sincsen. A lelkem másik fele visszajött hozzám. A kötelékünket soha meg nem szakítva, a másikat sosem feledve, örökké hűen a szerelmünkhöz.

Nem kellett más a gyógyulásomhoz, csak az Ő közelsége, az ölelése, a szerelme. Senki és semmi más nem lett volna képes rendbe hozni.

Elégedetten hajtottam vissza a fejemet Edward vállára, mikor a nevetésem alábbhagyott. A garbó anyagán keresztül is jól éreztem teste hűvösségét, de egy cseppet se bántam. Ez a hűvösségérzet a legnagyobb biztonságot és békességet jelentette számomra a világon. Örökké így akartam maradni, örökké együtt, örökké Edward karjaiban! Lehunytam a szemem, átadva magam a bensőmet elárasztó nyugalomnak.