A SÖTÉTSÉG KEGYETLENÜL MAGÁBA SZIPPANTOTT, de várt engem a fény, a remény, a lezárt szemhéjaimon túl.
A hűvös érintéstől – mely nem volt része az életemnek az elmúlt hat hónapban – megborzongtam. De ez az édes borzongás mámoros boldogsággal töltötte be megtört lelkem egészét, biztosítva róla, hogy újra élek.
A rám borult sötétségben távolról hallottam a gyönyörű mesebeli lény fájdalomtól és aggodalomtól eltorzult angyali hangját.
- Bella! – szólított meg a bársonyosan csengő hang, miközben enyhe paskolást éreztem az arcomon. – Bella!... Bella! – szólongatott Edward kétségbeesve. – Bella, kérlek, térj magadhoz! – könyörgött meggyötörten.
A szemeim hirtelen pattantak fel, a pillantásom azonnal Edwardéval találkozott.
Fölém hajolt, a szenvedés fátyla elhomályosította lágyan izzó aranyszín tekintetét.
- Mi... mi történt? – kérdeztem zavartan, erőtlen hangon.
- Elájultál…azt hiszem… – válaszolta Edward megtörten, hűs kézfejével gyengéden végigsimítva az arcomon.
- Elájultam? – ismételtem hitetlenkedve.
Óvatosan feltámaszkodtam az ágyon, egyik kezemet a homlokomra helyezve. A szoba alig észlelhetően forgott körülöttem.
- Bella, jól vagy? Minden rendben? – faggatott Edward aggodalommal telve.
- Igen. Jól... – köszörültem meg a torkom, öklömet a számhoz emelve, hogy a hangom határozottabbnak hasson. – Jól vagyok! – mosolyodtam el halványan.
Ahogy végigpillantottam Edward tökéletes alakján – a szívemet melegséggel betöltő látványtól –, rögtön arcul csapott az ájulásom okának felismerése.
- Ne haragudj! – suttogtam bűnbánóan, miközben közelebb húzódtam hozzá.
„Hogy lehetek ilyen ostoba? Miért kínzom Őt?... Ennyire... ennyire önző lennék?” – ostoroztam magam gondolatban.
Nem akartam Edwardnak fájdalmat okozni. Ki akartam vetni magamból a gyenge, szenvedő részemet. Erős szerettem volna lenni, visszatalálni önmagamhoz.
Legszívesebben egy mágnest helyeznék a mellkasomba, hogy magához vonzza a testemben céltalanul bolyongó milliónyi szilánkját a szívemnek.
De sajnos, az nem lenne elég.
A mágnes egy helyre vonzaná őket, viszont nem forrasztaná össze. Különálló részek maradnának.
Most, hogy visszakaptam az egyetlent ezen a világon, aki képes nyomtalanul, hegek nélkül egybeolvasztani, talán Ő visszaadhatja a szívemet egészben.
- Miért haragudnék, Kedvesem? – kérdezte Edward lágyan, kérdő pillantással fürkészve az arcomat.
- Mert pánikba estem – mondtam elhaló hangon.
Rettentően szégyelltem magam. A lelkiismeret-furdalás kis híján maga alá temetett.
- Kérlek, ezt most magyarázd meg, Bella, mert nem értem – vonta fel a szemöldökét. – Miért is kéred pontosan, hogy ne haragudjak? – nézett rám jelentőségteljesen.
- Mert... – sóhajtottam fel. – mert megijedtem attól, hogy távol vagy tőlem – vallottam be félszegen, lesütve a szemeimet. – Tudom, hogy muszáj volt Charlie miatt – folytattam gyorsan, hogy ne legyen ideje magát hibáztatni. – Csak bepánikoltam, mert kikerültél a látóteremből – hunytam le a szemem. – Nem vagyok képes elviselni, ha nem vagy a közelemben – suttogtam, a végére megbicsaklott a hangon, és éreztem, hogy egy buta könnycsepp végigfolyik az arcomon.
- Hidd el, Bella, nekem is nehezemre esett magadra hagynom téged – mondta lágyan. A hangjában fájdalom csendült, amibe a szívemnek az a piciny ép darabja belesajdult. – Most is, mint akkor – susogta, miközben hűvös tenyerét finoman az arcomra helyezte, friss tavasz illatú lehelete cirógatta a bőrömet. – Mint bármikor – csókolta le a nedves könnycseppet az államról.
- Most már tudom – válaszoltam őszintén.
Tényleg képes voltam elhinni, hogy visszatért hozzám, hogy itt van velem teljes valójában, hogy sosem akart elhagyni, hogy az én érdekemben cselekedett.
Ajkai kínzó lassúsággal vándoroltak az enyémek felé. Mikor rátaláltak, elégedetten felnyögtem. Edward engedte, hogy úgy csókoljam, ahogy mindig is szerettem volna.
Egyre jobban úgy éreztem, valami megváltozott benne, mintha a vérem illata nem verne közénk többé gátat.
Ez a halvány megérzés boldogsággal átitatott elégedettséggel töltött el.
„Talán tényleg csak a viszontlátás öröme van rá különleges hatással!” – morfondíroztam magamban.
Ha ez is az oka, számomra nem számított, csak a tudat, hogy mellettem van.
Átadtam magam a mámorító csóknak, édesen hűs ajkai érintésének az enyémeken, a bódító illatnak, mely körüllengte Őt.
Arcát két tenyerem közé fogtam. Nem kapkodtam, nem voltam mohó... ez egyszer! A lelkem sebei – melyekre Ő az egyetlen gyógyír – arra ösztökéltek, hogy könyörtelen módon elzárjam magamban, hogy az agyam legtávolabbi zugában láncra verjem a bennem lakozó, a csókjai után kimondhatatlanul vágyakozó szörnyeteget, mely régen, újra és újra ostrom alá vette ingatag önfegyelmét.
Ki akartam élvezni a pillanat varázsát. A csodát, az álmot,...a közelségét, az érintését... Őt magát... Edwardot!
Hagyta, hogy a nyelvemmel lágyan körberajzoljam tökéletesen ívelt száját, miközben egyik kezével átfogva a derekamat közelebb húzott magához.
Karjának hűvössége finom remegést váltott ki a testemből. Ugyanaz a mámoros érzés öntött el, mint mielőtt magamhoz tértem. Az élet átjárta lényem egészét, a szívem eszeveszett ütemet diktált a mellkasomban.
Ajkaimat csak akkor választottam el az övéitől, mikor már nem bírtam az éltető oxigén nélkül.
A homlokomat hideg homlokához érintettem, miközben megmártózva a boldogság tengerében mélyeket lélegeztem testének édes aromájával vegyített levegőből, igyekezve lassan megtölteni vele a tüdőmet.
Mikor a légvételem nyugodtabbá vált, kinyitottam a szemem. A tekintetünk rögtön egybeforrt, Edward borostyánként izzó szemeinek bűvkörébe vonta az enyémeket.
- Szeretlek, Edward Cullen! – sóhajtottam megkönnyebbülten.
Érezni véltem, ahogy az ereimben szétáradó békés nyugalom elernyeszti a fájdalomtól eddig feszengő testemet.
- Én is szeretlek, Isabealla Swan! – lehelte, mialatt ajkai szegletében megjelent a kedvenc mosolyom.
A gyönyörű, jellegzetes félmosoly, amelynek emlékét oly' elszántan igyekeztem megóvni.
Egykoron mindennél jobban féltem attól, hogy kitörlődik, és a gyarló emberi memóriám homályába vész.
De ez sohasem történhetett volna meg, most már biztosan tudtam. Nincs senkinek hatalma hozzá, hogy kitörölje belőlem az emlékét. Még Neki sincs!
- Bella? – szólított meg Edward bizonytalanul.
- Igen? – mosolyogtam őszintén, végre képes voltam rá.
Megkönnyebbültem, a mellkasomban enyhült a sajgás.
A lyukat, melyet az elvesztése ütött rajta, kezdte betemetni az önfeledt örömöm.
- Azért ájultál el, mert magadra hagytalak? – kérdezte bűntudatosan, miközben a tekintete újra megtelt fájdalommal.
- Nem tudom – hazudtam.
Nem akartam, hogy az én butaságom miatt magát hibáztassa.
- Bella! – szólt rám dühösen, de a hangja így is bársonyos maradt.
Kicsit távolabb húzódott tőlem, tekintetemet még mindig fogva tartva.
Sosem tudtam Neki hazudni. Most sem! Átlátott rajtam. Hiába voltak rejtve előtte a gondolataim – valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag –, így is nyitott könyvnek számítottam Neki.
- Igen – suttogtam szánakozva, lehajtva a fejemet. – Ostoba reakció volt – mondtam, és komolyan így is gondoltam.
Edward gyengéden az állam alá nyúlt, hogy ne tudjam elkerülni megértő pillantását.
- Sajnálom – lehelte. – Mindörökre melletted maradok – ígérte elszántan. – Legalábbis, amíg te is így akarod. Ne félj! Rajtad kívül már nincs senki és semmi, ami elválaszthat tőled! – mosolygott a reakciómra várva.
A fájdalom, és kétségbeesés, enyhült a mellkasomban. Széttört szívem – Edward ígéretétől ujjongva – örömmel látott apró darabkáinak összeforrasztásához. A gyógyulási folyamat átlépte az eddig bezárt ajtó küszöbét, mely elzárt a boldogságtól.
- Akkor tényleg nincs mitől tartanom – nevettem fel önfeledten. – Én nem fogom megfosztani magam tőled – jelentettem ki határozottan.
- Azt mindjárt gondoltam – kacagott.
- Hmm. Azért ne bízza el magát, Mr. Cullen! – fenyegettem, mutatóujjamat játékosan feltartva, megrázva előtte a kezem.
- Nem fogom – bólintott önelégült mosollyal az arcán, majd lágy csókot lehelt a homlokomra. – Emberi szükségletek? – érdeklődött újra a szemembe nézve.
Ajkai csak pár milliméterre voltak az enyémektől.
- Mi az? Máris szeretnél megszabadulni tőlem? – durcáskodtam.
- Bella, hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? – játszotta a sértődöttet, mire vállat vontam, elfordítva róla a tekintetem, vissza-visszasandítva rá. – Na megállj csak! – fenyegetett, ajkaival az enyémek felé közelítve.
Gyorsan felpattantam – amit csak Edward engedélyével sikerült kiviteleznem –, de a következő pillanatban már a válla után kaptam, hogy meg tudjak támaszkodni, megszédülve a hirtelen mozdulattól.
Rögtön előttem termett, nyugtatóan hűs karjait a testem köré fonva.
- A fogócska úgy látszik, egyáltalán nem nekem való – dünnyögtem.
- Már az elején figyelmeztettelek, hogy nem tudsz elfutni előlem – hajolt közel a fülemhez, a hajamon keresztül selymes hangján belesuttogva.
- Ohhh – semmi értelmeset nem voltam képes kinyögni. Próbáltam kivonni magam elkápráztató hatása alól, ami igencsak nehezemre esett. – Nem tudsz megfélemlíteni! Ne is próbálkozz! – ráncoltam össze a homlokom. – Most pedig megyek, elintézem azokat az ostoba emberi szükségleteket – húztam el a számat, miközben árulóan megkordult a gyomrom.
- Mit szólnál hozzá, ha veled mennék? – kérdezte ravaszul.
- Hogyan? – bámultam rá kikerekedett szemekkel, tátott szájjal.
Titkon nagyon is szerettem volna, ha velem jön, ha örökké a szemem előtt marad – hogy gyönyörködhessem benne –, hogy soha többé ne kelljen egy másodpercre sem elválnom tőle.
De volt egy apró szépséghibája a dolognak.
„Vajon megfeledkezett Charlie-ról?” – hitetlenkedtem magamban. – „Nem, az nem lehet!” – ráztam meg a fejem, elhessegetve a képtelen gondolatot, hiszen az lehetetlen az Ő tökéletes memóriájával. – „De akkor mégis hogyan képzelte?”
- Behúzódom a lépcső alá – adta meg a választ diadalittasan mosolyogva, miközben aranybarna szemei ördögien felcsillantak. – Így tudni fogod, hogy ott vagyok a közeledben, és figyellek! – nézett mélyen a szemembe, látszott rajta, hogy arra számít, hogy visszakozni fogok.
Csalódást kellett okoznom Neki.
- Rendben – hagytam jóvá a tervet elégedett arckifejezéssel.
- Menj előre! – utasított Edward határozottan, miközben karjait leengedte a teste mellé.
Ellépett előlem, egyik kezével lazán az ajtó felé intve.
Elsétáltam előtte, a torkomban hatalmas gombócot éreztem. Egyetlen pillanatra sem akartam távol kerülni Tőle, de erőt kellett vennem magamon. Érte!
Nem akartam, hogy az önző, emberi reakcióim miatt marcangolja önmagát. A gyógyulás végső útjára kellett lépnem, hogy önfeledten boldognak láthassam Őt. Nem volt jogom szenvedést okozni Neki.
Remegő ujjakkal nyúltam a kilincs felé, miközben a vállam felett hátrapillantottam Edwardra.
Már közvetlenül mögöttem állt.
- Szorosan mögötted leszek – ígérte, félmosollyal a szája szegletében.
Nagyot sóhajtottam, majd kitártam a szobám ajtaját.
Óvatosan kikukucskáltam a folyosóra, lentről, a nappaliból kiszűrődtek az aznap esti meccs hangjai.
- Viselkedj természeten, Bella! – susogta Edward figyelmeztetésül.
A szívem szélsebesen vágtázni kezdett a mellkasomban, a légvételem egyenetlenné vált.
Mély levegőt vettem, majd határozott léptekkel megindultam lefelé a lépcsőn.
Egyenesen a konyhába mentem. Szedtem egy tányérral a maradék lasagne-ból. Betettem a mikroba, majd hátat fordítottam a pultnak, a testem mellett két oldalt belekapaszkodva, lazán nekidőlve. A tekintetem Edward aranyban fürdő pillantásával találkozott.
A lépcső előtt állt, egyik kezét a korláton pihentetve, cinkos mosollyal a szemembe nézve.
A mikro csengetése – jelezve, hogy kész a vacsorám – ragadott ki a kábulatból.
Kivéve belőle a tányéromat az asztalhoz sétáltam, majd leültem Edwarddal szemben, aki egy villámgyors mozdulattal bepördült a lépcső alá.
Mielőtt teljesen behúzódott volna a sötét zugba, rám villantotta csodaszép félmosolyát, majd kilépve a közvetlen látóteremből eltűnt a sötétségben.
Igyekeztem nem egyfolytában Edward rögtönzött búvóhelyén pihentetni a szememet, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A pillantásom újra és újra odatévedt.
Miután elfogyasztottam a vacsorámat, berakva a tányéromat a mosogatóba a lépcsőhöz sétáltam.
Edward nem jött elő, amit egy pillanatig nem értettem.
- Hé, Bells! – szólt ki Charlie a tv elől, és én azonnal megértettem Edward tétovázásának az okát.
- Igen, Apu? – kiáltottam neki vissza, a nappali bejáratához lépve.
Charlie nem nézett rám, miközben beszélt.
- Holnap mész suliba? – kérdezte.
- Persze, Apu! – vágtam rá azonnal.
Eltökélt szándékom volt visszatérni az életbe, sokkal meggyőzőbben, mint korábban.
- De a saját kocsiddal mész, ugye? – faggatózott tovább kissé zavartan.
- Ööö... Azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.
Természetesen itt nem a saját autón volt a hangsúly, hanem azon, hogy ne Edwardén jussak el az iskolába. A válaszom pedig nem bizonyult helyesnek Charlie szemében.
- Nem ülhetsz be mellé, kisasszony! Világos? – tajtékzott a dühtől, miközben paprikavörössé vált az arca.
- Alice mellé? – adtam az ártatlant. Ki kellett vágnom magam az előbbi reakcióm okozta kínos helyzetből. – Ahogy akarod, Apu – egyeztem bele kötelességtudóan.
Mindig bűntudatom támadt, akárhányszor be kellett csapnom Charlie-t. De mindez elsősorban az ő érdekében történt... és nem utolsó sorban, az enyémben is.
- Ja, te őrá gondoltál? – motyogta az orra alatt.
Látszólag a barátnőm említésére rögtön lecsillapodtak a kedélyek.
- Miért? Te kire, Apu? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.
- Szerintem nagyon is tisztában vagy vele, Bells – morogta. – Akkor Alice-szel mész? – érdeklődött, elterelve a témát Edwardról.
- Nem tudom még. Reggel kiderül. Nem biztos, hogy értem tud jönni – füllentettem tovább.
Charlie-t nem volt olyan nehéz félrevezetni, emiatt a lelkiismeret-furdalásom még elviselhetetlenebbé vált. Főleg azok után, amit az elmúlt hónapokban ki kellett állnia miattam.
Igazán hősiesen viselte.
- Rendben – zárta le a beszélgetést egyszerűen.
- Jó éjt, Apu! – mondtam a lépcső felé sétálva.
- Jó éjt, Bells! – kiáltott utánam.
Edward villámgyorsan mozdulva követett, előmerészkedve a rejtekhelyéről.
Lágy szellő simított végig a hátamon, magával hozva bódító illatát, ami belibbenve a tudatomba elkábított.
Megkönnyebbültem, hogy megint csak pár centiméternyi távolság választ el Tőle.
Még így is nehezemre esett kibírni ezt a néhány percet, tudván, hogy ott van velem. Zavarban voltam a gondolattól, hogy minden mozdulatomat figyelemmel kíséri tökéletes látásával. Ugyanakkor hihetetlen biztonságérzetet keltett bennem.
Szótlanul sétáltunk fel az emeletre. Tartottam tőle, hogy Charlie meghallana minket. Igaz, hogy Edward képes az emberi fül számára nem hallható módon beszélni, de én nem.
- Azonnal jövök – mondtam Edwardnak, mikor a szobám elé értünk.
- Itt várlak – ígérte, miközben finom csókot nyomott a homlokomra.
Benyúltam a piperetáskámért az ajtó melletti polcra, majd elviharoztam a fürdőszobába.
Gyorsan fogat mostam, felfrissítettem az arcomat, majd belebújva a pizsamámba, visszamentem a szobámba.
Edward az ágyamon feküdt, lábait lezserül keresztbe rakva, egyik kezében a viharvert Üvöltő szelek kötetemmel, másikat a feje alatt pihentetve.
- Charlie attól fél, hogy hozzánk költözöl – jelentette ki tényszerűen.
- Aha, érdekes gondolat – motyogtam alig hallhatóan, mialatt éreztem, hogy a vérem pirosra festi az arcomat.
Edward felkuncogott.
Zavartan tettem a helyére a piperetáskámat, majd az ágyhoz léptem.
- Szóval holnap Alice-szel szeretnél suliba menni? – kérdezte szenvtelenül, fel sem pillantva a sorok közül.
- Attól függ – vontam vállat, miközben felhajtva a takarót bebújtam az ágyba.
- Mitől? – érdeklődött, a könyvet egy laza csuklómozdulattal az íróasztalomra dobva, oldalasan felém fordulva, egyik kezével a fejét támasztva.
Édes lehelete eltompította az érzékeimet, mámorító kábulatba ölelve őket.
- Tőled – feleltem egyszerűen, még mindig a hatása alatt állva.
- Tőlem? – énekelte, gyönyörű arcával az enyém felé közelítve, üde lehelete simogatta a bőrömet.
- Igen – vontam össze a szemöldököm. – Megint azt csinálod! – néztem rá rosszallóan.
- Micsodát? – susogta lágyan.
- Elkápráztatsz – feleltem elhaló hangon, mire Edward ajkai mosolyra húzódtak.
Egyáltalán nem bántam, hogy ilyen hatással van rám… csak szerettem volna én is így hatni Őrá…
Gyengéden megcsókolt, válaszolva a ki nem mondott kérdéseimre.
Egyik kezemet a tarkójára helyeztem, másik kezem ujjait selymes hajába fűzve.
Testének hűvösségére reagálva libabőr futott végig rajtam.
A mámorító borzongás átjárta a zsigereimet, forró szerelemmel elárasztva minden porcikámat, mely megolvasztva a testemben bolyongó milliónyi szilánkot egy helyre vonzva, a mellkasom közepére, elkezdve hozzáforrasztani őket a szívem ép darabjához.
A hegek lassan halványulnak majd el, de eltűnnek, ebben biztos voltam, mert visszakaptam mindent… mindent, ami után valaha vágyakoztam.
Miután Edward megszakította a csókunkat – mikor érezte, hogy nem bírom tovább levegő nélkül –, a mellkasára vont.
Hűs testével oltalmazott, őrizve az álmaimat, elűzve a lidércnyomást, mely ez idáig kínzott.
Békésen hajtottam álomra a fejem, hűvös, izmos mellkasán, miközben a karjaiban tartott.
„Ha Jacob a Nap, akkor Edward a Hold…”
Tökéletes ellentétei egymásnak.
A fivérem és a szerelmem. Két mesebeli lény, akikben mérhetetlen jóság lakozik.
Én pedig… csak egy gyarló emberlány vagyok…
- Edward… – sóhajtottam, miközben belekapaszkodtam a felsőjébe.
Edward dúdolni kezdte az altatómat.
Meghallva a gyönyörű dallamot, érezve a jóleső didergést a testem elernyedt.
Körülölelt a sötétség, és én a Holdról álmodtam…
